Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
lük, mikor cs m Stratégiai célú regionális ősi vízszc A következőkben egy több mint 1600 éves (mai szemmel nézve különleges) vízhasznosító létesítményről szeretnék írni. Egy olyan sáncárokból (övcsatorna) és sáncból (övgát) álló rendszerről, melynél a vízduzzasztást az ellenség behatolásának megakadályozása céljából alkalmazták. A síkvidéki, mélyfekvésű területek belvízrendezésének fontos lépcsője a környező dombvidék külvizeinek összegyűjtése, övcsatorna és övgát segítségével való felfogása és a befogadó folyóba gravitációs úton való beeresztése. Természetes, hogy a mélyfekvésű térszín (a belvízöblözet) ilyen módon mentesül a dombvidékről származó fölösleges vizektől, a külcsatomába lerohanó kül vizektől. E funkcióból következik, hogy a külvízcsatornák a dombvidék lába közelében épülnek, nyomvonaluk így a rétegvonalakkal megegyező irányú, útjuk során ereket, érvonulatokat kereszteznek. A két elemből álló mű csatornarésze a hegy- és dombvidék felé, a töltés pedig a mélyterület felé helyezkedik el. Jelenleg ilyen külvíz elleni funkciót töltenek be a határ menti lokalizáló töltések csatornáikkal, helyenként közelebb, általában azonban távolabb a dombvidék lábvonalától aszerint, hogy hol húzódik a trianoni országhatár. A Kárpát-medence hegy- és dombvidékének más államok birtokába kerülése, a mélyfekvésű sík területek magyar kézben maradása révén a hidrológiai, hidraulikai törvényszerűségek ellensúlyozására szolgáló létesítmények telepítésébe az idegen érdekeltségek beleszóltak. Nyilvánvaló, hogy a dombvidéket birtoklóknak nem fűződik érdeke a mély térszínek külvízrendezéséhez. Ugyancsak látni kell, hogy a vízügyi rendeltetéssel létesült művek úgyszólván minden esetben betöltenek vagy betölthetnek egyéb tervezett vagy később jelentkező funkciót. Ám az is tény, hogy úgyszólván minden kultúrmérnöki vonalas létesítmény, földmű megváltoztatja, módosítja a korábbi hidrológiai viszonyokat: új, kedvező vagy kedvezőtlen helyzetet teremtve, így természetes, hogy a vízügyi érdekek érvényesítése végett bele kell szólni a bírtokhatár-jelölés, közlekedés, közigazgatási határ, honvédelmi célból épült földművek tervezésébe, létesítésébe. A múlt évszázadban megkezdett, száz évig folytatott hatalmas vízrendezési munkáink éppen vége felé tartottak, amikor az országot megcsonkították. Elmaradtak többek között azok a regionális külvízcsatornák, övcsatornák, övgátak, melyek szakszerűen megoldották volna a belvízöblözetek védelmét az Alföld szegélyterületén. Pedig a regionális földműépítésnek itt ősi hagyományai voltak már a Pannonidőkben, mert 1660-1670 évvel ezelőtt Európában egyedülálló, sőt világviszonylatban is ritka hatalmas földműrendszer, az Ördög-árok vagy Csörsz-árok épült a helyszínrajzon megjelölt nyomvonalon. Kik, mikor és miért építették, milyen rendeltetéssel, kérdezhetjük? Ehhez egy kis történelmi visszapillantás szükséges. A történelemből ismert, Európa hegy- és vízrajzi térképén látható, hogy Itáliát három oldalról tenger, míg északról az Alpok határolja. A punok legyőzésével Itália a Földközi-tenger ura lett, így innen nem fenyegette később senki, északról pedig az Alpok adott biztonságot. Ám maradt egy gyenge pont, a mai Trieszt mentén, egy átjáró, melyet a keletről támadó harcos népek már korán felfedeztek. Aromái stratégia nagyszerűségét, magas szintjét igazolandó, mélységbeli védelmet hoztak létre. Evégből Kr. e. 35. és Kr. u. 16 között megszállták Pannóniát, azt romanizálták, majd 105-ben Dáciát. ADuna-Tisza közére és a Tiszántúlra Kr. u. 117 és 119 között kiváló harcos, iráni eredetű népet, a szarmatákat telepítették. E térségek hatalmas mocsárvidékeikkel maguk is erődített térségnek számítottak. Ám a keletről és délről a Kárpát-medencébe törő nomád népeket nem lehetett megállítani: a hatalmas Római Birodalom 271-ben a 4 régióval is megerősített Dácia feladására kényszerült. Pannóniában és a Duna-mentén Aquincum feletti, illetve az Al-Dunán a Vaskapu alatti szakaszokon erődöket, katonai táborokat telepítettek, míg a Pannóniával határos területen élő szarmatákat földsánc építésére bírták. Római katonai irányítás mellett 322-332 között megépült a Duna-Tisza közi, a tiszántúli, majd később a délről jövő támadás ellen a Körös menti és a bácskai sánc, a várható ellenséges támadás oldala felé sáncárok, a Pannónia felé eső oldalán sánc (töltés) megépítésével. Ám az említett védmű csak akkor épülhetett a céljának megfelelő módon, ha az árkot minden időben víz borította, és ha minél meredekebb rézsüvei készült. A vízzel teli árok meredek rézsüvei képes volt az ellenséges lovas és szekereken közlekedő csapatoknak akadályt jelenteni, következésképpen a sáncároknak mindenképpen lényeges eleme lett az övárokfunkció, sőt érvonulatok keresztezési szakaszán a sáncnak az övgátszerep is. Régészek az árok építési mélységét 3-4 m-re, míg a sánc magasságát 2,5 m-től 3,5 m-re becsülik (árvédelmi töltéseink legrégibb magja is 2,5 m magas volt). A védelmi érdek a minél meredekebb rézsű megválasztását indokolta. Szintén védelmi érdek lehetett a töltésen lóval, gyalogosan közlekedni, így a sáncot minden bizonnyal koronaszélességgel építették meg. A kutatások nem zárják ki, hogy a sáncszakaszoknak határmegjelölési funkciót is szánhattak. Az alföldi sáncok hosszát Patay 1500 km-re becsülte. Az építés során körülbelül 15 millió m3 földet emeltek ki, hordtak be a sáncba kézzel, hadi körülmények között, erőltetett ütemben, vérszívó rovarokkal, a vízzel és a talajjal megküzdve, igen nehéz körülmények közepette. Természetes, hogy az említett célra nem mindenütt találtak állékony talajt. Nyilván keresni kellett 8
