Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-09-01 / 9. szám
nak az a tény, hogy a vizek és létesítményeik általában nem forgalomképesek, hogy a jelenlegi állami tulajdon az érdekeltek számára zömében kényelmes pozíciót teremt, és végezetül, hogy az esetleges kényszertulajdonlás tekintetében a hazai joggyakorlat megosztott. 3. 2. Finanszírozás A vízgazdálkodás létesítményeinek haszna vagy hasznossága gazdasági módszerekkel nehezen kimutatható. Az utóbbi években (árvízvédelem esetében már 1986-tól) azonban komoly vizsgálatokat végeztünk arra vonatkozóan, hogy a vízkár-elhárítási beavatkozások nemzetgazdasági hasznossága hogyan mutatható ki. Azt találtuk, hogy a fejlesztés révén a művek védó'képessége lehetővé teszi a nagyobb (tehát ritkábban előforduló) terhelések elleni védelmet. Következésképp a káresemények nemcsak nagyságukban csökkennek, de gyakoriságuk is csökken, s így az éves fajlagos károk radikálisan csökkenthetők. Ugyanakkor a nem kellően kiépített védművek tönkremenetele vagy kapacitáshiánya miatt bekövetkezhető elöntések hatására tetemes károk és a biztosan előforduló igen magas védekezési költségek visszatérően terhelhetik a nemzetgazdaságot úgy, hogy emellett a védelmi helyzet egy cseppet sem javul. A Tisza-völgy ben elvégzett műszakigazdasági vizsgálatok a káresemények matematikai-statisztikai valószínűségét a fejlesztés előtti és utáni állapotra vizsgálva kimutatták, hogy az árvízvédelmi művek fejlesztési ráfordításai az esetek túlnyomó többségében 3-8 év alatt megtérülhetnek. A művek és tartozékaik, valamint a védelmi eszközök, berendezések állapotára kedvezőtlen hatással volt az is, hogy a fejlesztések elmaradásán túl a fenntartási keretek reálértéke a 80-as évek elejétől szintén rohamosan csökken. Külön gondot okoz, hogy a — döntően földműjellegű — védelmi létesítmények, de műtárgyaik, tartozékaik esetében is az amortizációs vagy állóeszközérték alapján történő fcnntartásikeret-meghatározás nem tükrözi az e művekkel szembeni különleges elvárást, nevezetesen azt, hogy elavultságuk okán nem cserélhetők ki. Ezért az ismétlődő vízterheléseket életkoruktól függetlenül el kell viselniük, a káros vizeket el kell vezetniük, hogy alaprendeltetésüknek megfeleljenek. Épp ezért a felújítási tevékenységet is magába foglaló fenntartási költségek meghatározásának a funkcióképesség megőrzése érdekében műszakilag szükséges technológiai ráfordításokon kell alapulnia (már csak azért is, mivel például az ugyancsak rendszeres part-, illetve mederkarbantartásra szoruló természetes medreknek nincs állóeszközértékük). Ezeket a számításokat 1993-ban elvégeztük. A rendelkezésre álló fenntartási keretek a normatív számítások szerinti szükségesnek a harmadát sem teszik ki, így a műszakilag indokolt felújítások szinte teljes egészükben elmaradtak, a karbantartási munkák ciklusideje az ésszerű határokon rég túlnőtt. A vízügyi igazgatóságok számára rendelkezésre álló fenntartási keretek 80%-át ma már az üzemelési és bérköltségek emésztik fel, a fennmaradó, reálértékben igen csekély összegek a legégetőbb problémák elhárítására sem elegendőek. Ilyen feltételek mellett a finanszírozás struktúrájának újragondolása és új költségviselési rendszerek kidolgozása sürgető feladat. Ennek keretében számítani kell a költségvetés ilyen irányú terheinek növekedésére, és arra is, hogy az állampolgár érdekeltsége — vagy érintettsége — mértékében (esetleg egyenlő terheviselés mellett) maga is részt vállal a finanszírozásból. Ezzel kapcsolatban közvéleménykutatást végeztünk, és azt találtuk, hogy egyrészt a lakosság nincs tisztában az ország vízkár-veszélyeztetettségének mértékével, másrészt a lakosság igazságosnak tartja, hogy a piacgazdaság körülményei között az állam terhei csökkenjenek, és azt a kedvezményben vagy haszonban részesülők vállalják át. Ugyanakkor azt is kifejezték, hogy a vízgazdálkodási feladatok ellátásához történőhozzájárulásokat csak helyi adók módjára tudják elképzelni. A megkérdezettek 87%-a, tehát döntő többsége nyilatkozott eképpen. 3. 3. Szervezeti átalakulás A területi — vízgyűjtő — elven szervezett vízügyi igazgatóságokra alapozott vízügyi irányítás egységességét meg kell őrizni. Sőt a jelenleg a KTM által vitatott vízminőségi és vízmennyiségi feladatellátás egységét a vízügyön belül kell újra helyreállítani. A vízügyi igazgatóságok átszervezése részben a piaci lehetőségek beszűkülésével spontán módon, részben a vállalkozási tevékenység 1994- ben történt tudatos leválasztása után megtörtént. Ezzel az 1988-ban még 20 000 fővel dolgozó vízügyi szolgálat 1994 végére 5200 főt foglalkoztató, hatósági tevékenységében tiszta, gazdálkodásában átlátható szervezetté vált. Ez a létszám azonban a védekezési feladatoknak csupán az irányítását képes ellátni, amiből az is következik, hogy a védekezési feladatok érdekeltekre háruló ellátása szükségképpen növekszik. A tulajdonosi váltás, a vízügyi igazgatóságok átalakulása, a finanszírozás állami súlyának megszűnése megerősíti és a jövő vízgazdálkodásának meghatározó területi egységévé teszi a vízgazdálkodási társulatokat. A vízgazdálkodási társulatok a helyi feladatok ellátásának ma is fontos szervezetei, amelyek meghatározott érdekeltségi területen, részben az érdekeltek anyagi hozzájárulásával, részben állami támogatással — amit a későbbiekben is fenn kell tartani — helyi feladatokat látnak el. Ennek a szervezetnek a továbbfejlesztése jelenti a helyi vízgazdálkodási feladatellátás megoldását. 3.4. Feladatellátás strukturális változása Ezzel kapcsolatban a már említett vízügyi szemléletváltást és ezzel az alulról építkezés elvének megvalósítását kell említeni. Az új vízgazdálkodásról szóló törvénytervezet rögzíti, hogy a feladatok megfogalmazása és megvalósításának elfogadása, sorrendiségének eldöntése vagy elosztása érdekében Országos Vízgazdálkodási Tanácsot és ennek munkáját segítendő területi tanácsokat kell létrehozni és működtetni. A vízügy feladata lényegében e tanácsok munkájának segítése a következő feladatok ellátásával: a) A vízügyi szolgálatnak kiemelt feladata a vízállapotok rögzítése, az abban bekövetkező változások figyelése, mérése, regisztrálása. Kiemelt feladata tehát a vízrajzi tevékenység ellátása, fenntartása, szabályozása, valamint a vízgazdálkodási feladatellátáshoz szükséges adatgyűjtések elrendelése és ellenőrzése. Feladata a vízkészletek folyamatos mennyiségi és minőségi figyelése a hasznosítható készletek feltárása és nyilvántartása. b) Mindezek érdekében a szolgálat a vízállapotok változására, a potenciális lehetőségeink kimunkálására vonatkozóan előrejelzéseket készít. c) Végül a szolgálat — figyelembe véve a területfejlesztés kialakult elképzeléseit is — műszaki alternatívákat dolgoz ki a kedvezőtlen változások megakadályozása, a lehetőségek kihasználás, vagy a vízállapotok javítása érdekében. Ezek az alternatívák nemcsak műszaki megoldásokat, hanem nemzetgazdasági hasznossági elemzéseket és a teherviselés megosztására vonatkozó javaslatokat is kell hogy tartalmazzanak. Ezeknek az alternatíváknak a birtokában a szolgálat fórumot teremt az érdekeltekkel történő megismertetésre, az érdekek ütköztetésére és a területfejlesztési elképzelésekkel történő összehangolásra. Az így megvitatott elképzelések kerülnek azután a területi és országos tanácsok elé, ahol kialakulnak a régiókra illetve országrészekre kiterjedő elképzelések és döntések, amelyek megvalósulásáról a kormány dönt. Az állam az elfogadott országos vízgazdálkodási koncepciókhoz illeszkedő helyi kezdeményezéseket támogatja, az attól eltérőket az érdekeltek teljeskörű anyagi tehervállalása mellett és a szükséges kötelezések előírása esetén engedélyezi. A vízügyi politikát 1993-ban a kormány az új vízgazdálkodásitörvény-tervezettel együtt megtárgyalta és a parlament elé terjesztette, napjainkra azonban már látható, hogy néhány ponton az javítandó a benyújtott törvénnyel egyetemben. A társadalmi vita az abban foglaltakról azóta megindult, és azt a célt szolgálja, hogy az esetleges módosításokkal a parlament a politikára épülő új törvényt a lehető legjobb válozatban fogadhassa el. 6
