Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
Pannonius fejezte ki. Janus volt az első dunai költc\aki ugyan latin szóval, de magyar ihlettel vezette biztos kézzel a múzsákat a Dunához. Érdekes dolog ez. Nem a Drávához, nem az itáliai folyókhoz húzódik, amelyek a szülőföldjét vagy vágyainak országát jellemezték, hanem a Dunához, csakis hozzá tér. A humanista költő őszintén ír, őszintébben, mint kortársai. Mátyás nagy éveiben vagyunk, az országnak éppen jelentős szerepe van, egész Európa néz rá. A dátum: 1485, az ürügy: üzenet az olasz baráthoz, a vers (Geréb László fordítása) így szól: Verset küldök fagyos Pannoniábul, A Duna vidékén írtam északon, Tudom, hogy rajtuk Marzióm elbámul s nem is hinné, hogy mind az én dalom. Mert lám, a táj áthatja ám a lelket, hol kelt a vers, milyen csillagzat mellett. Nevezetes megállapítás: a táj áthatja a lelket. Ezt is elsőnek magyar költő érezte és jegyezte fel, pont a Duna partján, a középkor végén. Egy másik versében nagynak mondja a folyót. Mátyáshoz szóló panaszában azt írja: ’’Dunának hétkaru habja szürkülve viszed tengerig áljaidat”. Miénknek, Dunánknak nevezi, folyton ott érzi a háta mögött, Nappal és Holddal társítja, álmaiba viszi, vitéz lovagokat emleget mellőle, még példaként a napfényes Itáliának is. Ágnest és Piroskát a Duna partjain szereti. Váradtól azzal búcsúzik, hogy dolga van a Duna partján, északon. S Pannonius írta az első verset a Duna és társai áradásáról 1468-ban. Remek leíró részletek vannak benne. A mithikus és antik tálalásban nyújtott valóság-rajzból íme egy részlet, a kitűnő megfigyelő dicsérete: Most új rémség jön: Elhagyván a medret, vízáradás a partot ellepi. Előbb a völgybe száll, a sík lapályra, majd ellepvén a fentebb dombokat, nem látszik, csak az erdők koronája, melyet cibál a rontó forgatag. Madár felrebben, dombra fut vadállat, de jó a hullám és tovább veri, négylábúak helyén halak cikáznak, vadkan csapását tinhal szeldeli. Rakásra fekszik a kígyós ángolna füles nyulaknak félénk rejteként; farkasverembe rák hull; és halikra telepszik meg madártojás helyén. Borzalmas játék! Végzetverte népet nyájastul együtt elragad az ár. (Geréb László fordítása.) Janus Pannonius egyéniség volt s ihlető tája is egyéni, nem általános. Az emberi sorsok, saját sorsa is, melyet megénekel, egyéniek, nem általánosságba veszők, mint a kortársak verseiben. Ez az egyéni íz adja e latin versek magyar hangját. Sírhalma fölé a fiatal püspök és költő ezt a strófát kívánta: Itt nyugszik Janus, költő volt, az első, magyar Dunán, ki antik dalba kezd. Sírjára méltán róható e jelző s nincs oly irigy, aki tagadja ezt. Ahhoz az egyéni tájhoz, melyet Janus Pannonius olyan tisztán kifejezett s pontosan említett, lassan Balassa Bálint révén közeledik vissza a magyar költészet. A nyughatatlan, belülről szüntelenül égő Balassa költészetében a dunai táj szemhatára s a katonai virtus fölényes érzése játszik: Vitéz-próba helye, kiterjedt sík mező Fákkal, kősziklákkal bőves hegy, völgy, erdő, Kit a sok csata jár s jó szerencse leső, Legyen isten hozzád! sok vitéz legelő. Balassa Pozsony és Buda közt jól ismeri a Dunát, sokat panaszkodik neki, megvallja előtte küldetését, nemzeti missziónkat, a keresztény európai magatartást a török ellen. A reneszánsz tavasz-érzése is először Balassa verseiben jelenik meg, de amit mond, sorsszerű, keményet, bánatosat, nagyot, abban már nem a kor divatos hangja zenél, hanem a 16. század hányatott életű, bújdosó magyarja. Bacsányi is, mint minden kortársa, a Dunától leginkább megihletett ősz költőre, a puritán szent öregre, Virág Benedekre néz. Virág egészen a „Duna melkéjén” lakik, földije Bacsányinak, s legjelentősebb éveit Budán tölti, onnan tekint a folyóra. Majdnem minden verse erről a tájról szól. Az egész ország a barátja, bizalmasan, keresztnevén szólítja a magyarokat mind s görcsös szavaiból végtelen szeretet és emberi öntudat árad. A magyar költő múzsáját tudatosan a Dunához küldi: „Eredj, reád vár a Duna sásos fejével”. (A Musához) Országos folyónknak nevezi s amikor úgy látja, hogy lankad a buzgalom az ország fiai közt s színház, irodalom, viselet ügye a közöny s idegen divat örvényébe kerül, tüstént a Dunához fordul. Kemény nagy igéket mormol reá a folyó s ő vissza a Városnak: Mit kételkedem ? A Duna Zúg s már visszafelé vette erőszakos Útját: Pest-Buda! új csudát, Egy új szörnyeteget látni siessetek! Oh sok károd után puhább Nemzet! büszke magyar! hát nem okoskoáoY! Egyre világosabb a Duna tája, egyre jobban látják a magyar költők az összefüggéseket a folyó és a nemzet sorsa között. A költők, az ország bármely vidékéről is valók, mind lejönnek a Dunához, megnézik legalább, mint az országgyűlést. Kazinczy, mikor meglátja, le akar borulni előtte. A fáradhatatlan országjárónak teljes tájélmény a folyam. A rokokó tájeszménye lassan átváltozik a magyar föld névvel nevezhető, ismert tájakból összeálló eszményévé, melyet egyre nagyobb erővel árnyal és színesít a romantika lendülete. A reformkor litterátus nemzedéke már élesen érzi a folyó és a nemzeti lét múlt és jövőbeli közösségét. Kölcsey finom vonásokat figyel meg rajta Pozsonyban. Amikor átmegy a ligeti oldalra, az őszi avarban sétálva elmélázva nézi a rommá égett ősi várat. Mintha az országot látná, írja, annak is így kell megújulnia, a romokból felkelnie. A nemzeti aggódás kifejezésével fűzi költeményeibe a Dunát, így jelenik meg a Tiszával társítva a Himnuszban is. Csokonai is nyájas rokokó-tájairól, képzelete álomvilágából, leszalad Pozsonyba, Komáromba Júliához, s ott áll előtte a Duna. A földi folyó szinte földöntúli értelemmel telik meg, a történelemből szakad ki s a jövő páráiban tűnik ell, mint a magyar nemzet mithológikus jelvénye. Csokonai az első költő, akinak színlátomásai vannak a Dunáról. Az előtérben nymfákkal és faunokkal népesíti be, a háttérben azonban a hiteles táj mosolyog. Az 1796-ban Pozsonyban írt Diétái Magyar Musa 22 ♦ BSB88S8g
