Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
süllyesztési hullám felfelé halad, s hogy „hullám”-nak nevezzük, ezt az indokolja, hogy nem a vízfolyási sebesség nagyságrendjeivel, vagy a tetó'zés lefelé haladó sebességének nagyságrendjeivel halad, hanem a hullámsebességével. (Ez 10-15 m/s is lehet, tehát naponként 900-1300 km. Általában azonban 150 - 200 km a tiszai értéke, valószínűleg a sekélyebb hullámterek miatt). A süllyesztési állapot beállta tetó'zó' helyzetet hoz létre, alulról, a süllyesztés okának helyétől, felfelé haladóan. A tetőzést követően a víz apadni kezd, és ez az apadó irányzat addig hatol visszafelé, amíg el nem éri a felülről lefelé vonuló tiszai árhullám tetőzésének helyét. Ez a találkozás következik be a leggyakrabban Tiszazug táján és ez a találkozás az árhullám befejeződése. (Ha azután a felülről jövő alapárhullám elég heves ahhoz, hogy tovább is fennmaradjon, kialakul a kettős tetőzés. Ekkor válik kétfelé a lehaladó árhullám.) Hogy kivétel is legyen - mégpedig igen fontos kivétel megemlíthetjük, hogy a Duna tartósan áradó irányzata megakadályozhatja a Maros-tetőzés süllyesztő hatását. Ilyenkor már a Titel- Szeged folyószakasz is duzzasztott állapotba jut, tovább adva ezt az állapotot a további Tiszaszakaszokra is. Ilyen esetben lassul meg igazán a felülről jövő árhullám tetőzéseinek haladása. Amint a Duna apadni kezd a Tisza torkolatánál: mintha dugót húznának ki egy addig gyengén szivárgó teknő aljából. A Tisza órák alatt letetőzhet Titeltől akár Szolnokig is. A tetőzés visszafelé teijedése nyilvánvalóan nem azt jelenti, mintha a víz áramlana felfelé, de azt igen, hogy a víz áramlásától elvált hatás tényleg a vízfolyás irányával ellentétes. Ezt a hatást a Mows okozza, de közrejátszik a Duna vízszínállapota is, és helyüeg a többi mellékfolyóé is. Válságba kerül az előrejelzés? Az árvízi előrejelzés megfigyeli az árvizet okozó eseményeket - a csapadékhullást, hóolvadást, a felső vízmércék vízállásait, főként pedig a bekövetkezett tetőzések nagyságát és időpontját -, majd ezek isemretében számításokkal következtet a folyó alsó szakaszán várható árvízi eseményekre, elsősorban a különböző vízmérce-állomásokon várható vízállás-tetőzések mértékére és időpontjára. Valóban: vannak olyan tiszai árhullámok, amelyeknél a tokaji tetőzés ismeretében, a Maros soborsini tetőzésének ismretében és a szegedi vízmérce árvizet megelőző vízállásának ismeretében elsőfokú egyenletbe való helyettesítés után ± 20 cm körüli pontossággal következtetni lehet a Szegeden várható tetőzés nagyságára, mintegy 5 nappal a bekövetkezés előtt. Ilyen előrejelzési egyenleteket a régebbi - 1876-ig visszanyúló - árvízi vízállás-feljegyzések segítségével lehet meghatározni. Mi legyen azonban a teendőnk akkor, ha a felülről-lefelé vonuló tetőzések között az oksági lánc megszakad, s a Tisza, mint főfolyó, akár a Maros, akár a Körös tevékenysége miatt, akár pedig a Duna egyidejű árhullámai miatt elveszíti hidrológiai függetlenségét, és tetőzéseinek bekövetkezése a vízjárását uraló folyók állapotától függ? Ilyenkor ki kell terjesztenünk az előrejelzés teendőit ezekre a folyókra is. Bármilyen furcsán hangzik is: a szegedi tiszai előrejelzéshez a Duna vízállásait is figyelni kell, sőt a Dráva, de különösen a Száva helyzetét sem szabad szem elől téveszteni. Nyilvánvalóan, a Maros és a Körös, feljebb a Bodrog és a Sajó viselkedése is lényegessé válhat. Az előrejelzési stratégiát tehát a mindenkori hidrológiai helyzet, a hidrológiai függőségek és függetlenségek alakulása esetleg napról-napra módosíthatja. Ilyenkor az oksági lánc fennállására alapozott egyenletek is érvényüket veszítik. A Közép-Tisza - vagyis a Szolnok megyei szakasz - nyárigátakkal is közre fogott. Ezek a töltések alacsonyabbak, mint a fő védvonalak, vagy a természetes magaspartok, s csak az alacsonyabb, a nyarak elején, vagy közepén előforduló áradások ellen hívatottak védelemre. Ha azután egy nagyobb területrészt védő nyárigát védőképessége kimerül - ilyen pl. a legnagyobb tiszai nyárigát, az alpári -, akkor ez a Tisza teljes hosszának letetőzetlen szakaszain váratlan és gyakran végleges tetőzést eredményez. Ezt kiszámítani azért is nehéz, mert a nyárigát állapota is kihat annak elhatározására, hogy a gáton a magassági biztonság teljes meszú'ntéig - vagy még azon túl is, a töltésszint emelésével is - védekezzenek, vagy már hamarább feladják a védelmet. Olykor a víz maga is utat nyit magának, így az előrejelzés számára nemcsak a vázolt váratlanságok jelentenek nehézséget, hanem annak előre látása is, hogy a nyárigát öblözetének feltelése után vajon a régi árhullám helyre tud-e még állni, s ha igen, tetőzési szintjei meghaladják-e a már végbement tetőzésekét. Nem célszerű ezért, ha az előrejelzés a Tisza esetében abszolút pontosságra törekszik. Gyakran elegendő, ha az árvízvédekezés legfontosabb intézkedései számára nyújt elegendő tájékoztatást. Az előrejelzők okosan teszik, ha szerények előrejelzéseik pontosságát illetően, s mindig helyes, ha felhívják a figyelmet a bekövetkezhető váratlan helyzetekre. Magam sem dicsekszem előrejelzéseim különleges sikerével, annak ellenére, hogy több fontos tiszai árvíznél (pl. 1970- ben) helyzetmagyarázatom nyomán a védelemvezetés alapvetően helyesnek bizonyult intézkedéseket tehetett. Viszont, a kudarcok sorozatán kellett megtanulnom, milyen jelentősége van a tudományunkban eddig nem ismert „hidrológiai függetlenség”, vagy annak megszűnte fogalmának, és a visszafelé ugyan nem folyó, de a tetőzési hatásokat visszafelé is továbbító Tisza, mint „egyéniség” megismerésének. Egyik előrejelzésem kétségtelenül a legjobban sikerült. Az, amelyiknél az 1981. márciusi alpári nyárigát védelmének irányítói azt kérdezték meg, hogy az aznap kezdődő kiskörei tetőzés mikor jut le Tiszaugarig, a számukra mértékadó vízmércéig. „Soha” - válaszoltam, s ebben igazam is lett. Tudtam ugyanis, hogy a Tisza torkolatánál már majdnem letetőző Duna apadása alulról hamarább tetőzést hozhat. De, ha még árad a Tisza, az alpári nyárigát magassága merül ki, s ez is előbb véget vet az áradásnak. Sajnos, az utóbbi feltételezés következett be, viszont órákon belül minden tiszai vízmércén bekövetkezett ennek következtében a tetőzés, úgy, hogy a másfél nap múlva helyreálló régi árhullám második tetőzése már alatta maradt az elsőnek. Galileinek tulajdonítják a mondást: „Könnyebb a csillagok járását megismerni, mint a vizek mozgását.” Alighanem még ma is igaz ez. A Tiszán tehát minden „másként” volna? Láttuk, hogy a Tisza vize mindenkor lefelé folyik, de ettől még továbbíthat olyan hatásokat felfelé is, mint az árhullám vízállásainak tetőzése. Akkor következik ez be, amikor a folyón felülről elindul egy vízhozam-növekedésből származó árhullám, s ez találkozik egy dunai apadásból, vagy valamelyik nagyobb mellékfolyó árhullámának befejeződése után vízhozamcsökkenésből származó, felfelé hatoló süllyesztési hullámmal. Amikor a Tisza duzzaztás állapotában árad, vízhozama akkor is csökkenhet, ha a vízállása ugyanakkor emelkedik. Amikor pedig süllyesztés következtében apad, vízhozama a süllyedő vízállása ellenére is emelkedhet. A vízhozam a vízállásnak ilyen feltételek között korántsem egyértelmű függvénye. Véleményünk szerint ez az „inkongruens” magatartás teszi a Tiszát Tiszává: önálló egyéniséggé-A latin versbe foglalt ókori tanmese farkasa és báránya ugyanabból a patakból ivott. A feljebb lévő farkas vádolta azzal a bárányt, hogy az alulról felkavarja a víz iszapját. Az ártatlan bárány a vízfolyás irányára hivatkozott. Megtehetné ezt a Tiszán is? Vágás István a műszaki tudomány doktora 12
