Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 2. szám

Erkölcs és környezetvédelem

I.

A címben megjelölt témára ar olvasók bizonyára többféleképpen reagálnak. Lesznek, akik így vélekednek: Környezetünk katasztrofális pusztulását elsősorban műszaki eszközökkel, biológiai megoldásokkal, gazdasági ösztönzőkkel és kemény hatósági beavatkozásokkal lehet megelőzni, mivel a moralizálással nem sokra jutunk. Mások viszont bizonyára arra az álláspontra helyezkednek, hogy igenis mozgásba kell hoznunk azt az erkölcsi erőt, mely felébreszti az egyének és rajtuk keresztül az egész társadalom felelősségérzetét természeti erőforrásaink megmentéséért. Szilárd meggyőződésem, hogy ez az álláspont a helyes. Minden erőfeszítés hiábavaló ugyanis, ha a jogalkotókat és jogalkalmazókat, az államigazgatásban és a gazdasági élet különböző szféráiban tevékenykedő szakembereket, továbbá a kutatókat, pedagógusokat és valamennyi állampolgárt nem hajtja a lelkiismerete által diktált erkölcsi kényszer természeti értékeink megóvására. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a különböző műszaki, biológiai, jogi, gazdasági, szervezési stb. megoldások nem hozzák meg e téren a kívánt eredményt, ha a különböző intézkedésekben, folyamatokban közreműködő dolgozókat nem hatja át a morális alapon nyugvó felelősség. Ezt, sajnos, meggyőzően bizonyítják azok a negatív körülmények, amelyek társadalmunkban — beleértve a gazdasági szférát is — erkölcsi téren az elmúlt évtizedekben eluralkodtak. Bajaink fő okai ugyanis elsősorban az időtálló erkölcsi értékrendek felbomlására vezethetők vissza, amit számtalan példa igazol.

Nem szorul bizonyításra, hogy az egyének, a családok, a különböző gazdasági szervezetek, intézmények, az egyes országok, társadalmak zavartalan életéhez, működéséhez nélkülözhetetlen a kiforrott értékeket hordozó erkölcsi normák betartása. Ez az alapja a tartalmas emberi élet megteremtésének, a toleranciát igénylő társadalmi együttélés biztonságának, az egyének és közösségek harmonikus együttműködéséhez szükséges kiszámíthatóságnak. Sem az egyének, sem a különböző szervezetek, közösségek nem tehetik magukévá azt a felfogást, amely kétségbe vonja vagy tagadja a maradandó erkölcsi értékeket és mindent a maga egyéni vagy szűk csoportérdekeinek rendel alá, mellőzve a „közjó" szolgálatát.

Közismert, hogy az erkölcs azoknak a szabályoknak és értékeknek az összessége, melyeket általánosan elismer és magára kötelezőnek tart valamely emberi közösség. Egyetlen erkölcs sem boldogulhat a szabadság, eayenlőség, emberi méltóság, igazságosság stb. eszméi nélkül.

Az erkölcs nemcsak normarendszer, nemcsak a hirdetett normák világa, hanem cselekedet, gyakorlat is. Mert hiszen: mi az erkölcs? Nemcsak az, amit az emberek hirdetnek, hanem az is, amit cselekszenek, még akkor is, ha gyakran a realizálódó magatartás ellentmond a hirdetett értékeknek. Igaz, az erkölcsi tett saiátos alakzatú. Valójában nincs önálló, tiszta erkölcsi cselekedet. Ugyanaz a fizikai értelemben kivitelezett tett lehet erkölcsös, erkölcstelen, esetleg nem erkölcsi jellegű aszerint, hogy mi módon fejezi ki az ember viszonyát a társadalomban működő értékrendszerhez, konkrétan az erkölcsi jóhoz és rosszhoz. Ha például az úszóbajnok vízbe ugrik edzés közben, akkor cselekedetének nincs közvetlen erkölcsi értéke, de ha ezt az ugrást azért hajtja végre, hogy megmentsen egy fuldoklót, akkor ez már közvetlenül erkölcsileg értékelhető cselekedet, erkölcsi értéket testesít meg, tehát erkölcsi magatartásnak számít. De a példa arra is utal, hogy nem létezik semmiféle „tiszta”, önmagában vett erkölcsi tett — minden erkölcsi cselekvés egyidejűleg valamilyen más társadalmi-gyakorlati aktus is. A gazdaság például összefügg a társadalmi viszonyok többi jelenségével, mégis viszonylag önálló, elkülönült alakzat. Hasonlóan a jog, a politika, a társadalmi viszonyok többi formája is. Az erkölcsnek azonban nincs ilyen empirikusan, tárgyilag elkülönülő megjelenési módja. Az erkölcsi értékelés nem specifikus erkölcsi tényekre vonatkozik. Ezért mondhatjuk, hogy „erkölcs sehol sincs", azaz önálló, „tiszta” erkölcsi cselekvés sehol nem létezik. Viszont behatol a társadalmi élet valamennyi területére, egyaránt szabályozhatja a cselekvést a gazdasági életben, a politikai viszonyokban, a mindennapi személyes érintkezésben, valamint értékelheti, megítélheti ezen viszonyok mindegyikét. Azaz, ugyanúgy, ahogy „sehol sincs", éppúgy „mindenütt ott van”, minden viszonyban, ahol felmerül az egyénnek a közösséghez, a másik egyénhez, s önmagához való kapcsolata. „Az erkölcsi jelenség tehát nem „szemmel látható”, közvetlen-empirikusán, a maga tiszta formájában, testileg tagolatlanul megfigyelhető objektum, hanem az empirikusan konkrét jelenség különös oldala, aspektusa, metszete. Az erkölcsi szabályozás funkciója szerint a tettre orientálódik, nem önmagáért van, hanem a kívánt magatartás elérését célozza. A tettnek tehát kulcsszerepe van az erkölcsi jelenségek között.

Az erkölcsi jelenségek sorába beletartozik az egyénnek (illetve a közösségnek) a valóság tényeit, a társadalmi viszonyokat, más egyének, illetve önmaguk tetteit megítélő értékelő viszonya is. Az erkölcs a valósághoz való értékelő viszony. Az értékelés részben a társadalmi valóság viszonyai közötti orientációt, részben a valóság tényeinek sajátos „megismerését” szolgálja. Az erkölcsi jelenség itt nem magát a valóságot, hanem a valósághoz való viszonyt fejezi ki. Az emberi gyakorlat két síkon viszonyul a valósághoz: egyrészt megismerő jellegű, arra törekszik, hogy úgy tárja fel az összefüggéseket, ahogy azok objektíve megnyilvánulnak, tekintet nélkül arra, hogy az ember hogyan viszonyul hozzájuk: másrészt értékelő jellegű, azt tárja fel az objektív folyamatokban, hogy mi az ember számára való jelentőségük, értelmük, értékük. A valóság értékelő elsajátításainak egyike az erkölcs, s feladata az, hogy értékelés segítségével motiválja, orientálja az egyének, a tömegek magatartását, aktivitását.

A tradíciók és konvenciók lényegesen meghatározzák az egyes társadalmak erkölcsfelfogását és erkölcsi horizontját. A görög nép erkölcsi normarendszerében nagy szerepet játszottak pl. a következő elvárások:

„a Köz üdve a leqfőbb törvény",

„rendeld alá egyéni érdekeidet a közérdeknek”,

„vidd valamire, hogy hasznos légy a közösségnek".

Iqen tanulságos odafigyelnünk Goethe által tolmácsolt alábbi, nagy erkölcsi értéket hordozó, mozgósító erejű tételre is:

„Ahol a rózsa szép, ott a kert is tetszeni fog." Vagyis a közösségnek tett szolgálat annál értékesebbnek foq bizonyulni, mennél jobban kifejlesztjük eközben a saját értékeinket is.

Az erkölcs fejlődésének az a sajátossága, hogy korszakról korszakra új értékeket képes felfedezni és kimunkálni (s ezzel relatív értékeken keresztül és által egyre jobban megközelíti az értékek objektív és abszolút birodalmát), a következőkre kell, hogy a ma emberét világszerte figyelmeztesse faii és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül: az erkölcsi követelmények között — mégpediq igen előkelő helyen — polgárjogot kell kapnia a természet iránti tiszteletnek, a természeti értékek védelmének. Célszerű lenne ezzel kapcsolatban a hippokratészi orvoslásból ismert felfogást úgy értelmezni, hogy csak akkor avatkozzak be a természet rendjébe, ha beavatkozásom legalább nem okoz kárt, legalább nem idéz elő negatív hatást.

Mély meqqyőződésem, hogy amennyiben ez az erkölcsi törvény Földünk minden táján működésbe léo, jelentős mértékben hozzájárulhat bolygónk megmentéséhez. Ha sikerül ezt a fontos erkölcsi szabályt a földkerekség valamennyi országában általános érvényűvé tenni, ez méq olyan hatást is kiválthat, hogy csökken az egyes népek közötti bizalmatlanság és felgyorsul a ma még fennálló nézeteltérések megoldását célzó párbeszédek sora.