Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
fl budai királyi vár vízellátása a XV. században (575 éve épült az első szivattyús vízvezeték) 1. ábra A történelem folyamán az emberi települések kialakulását és fejlődését alapvetően befolyásolta, hogy az ott megtelepedő emberek vízigényét milyen módon lehetett biztosítani. Esetünkben a Duna közvetlen közelségén túl további vonzerőt jelentett a budai hegyekben fakadó források bőséges, iható vize. A mai Budapest területén létrejött egykori települések közül kiemelkedik a Római Birodalom virágzó határvárosa, Aquincum. (Kelta eredetű neve is a „bő víz"-re utal.) Lakói a környező források vizét medencékbe gyűjtötték össze és gravitációs csatornák (aquaeductus) juttatták a város központjába. A római világ elmúlta után a városi kultúra színvonala is alábbesett, s a népvándorlás, honfoglalás korát követő évszázadokban nincs adat arra, hogy itt bármiféle vízvezetéket építettek és üzemeltettek volna. A lakosság vízhez ásott kutak, esővíztároló ciszternák, vagy a dunai vízhordók1 révén jutottak. így volt ez a tatárjárás után kiépült Várhegy települése esetében is. A hegy északi felén már korábban létesült barlangkutak vízbőségével szemben a déli hegynyúlvány vízhiánya az ott építeni kezdett királyi palota vízellátásának kérdését vetette fel. A XIV. században épülő palotának a Dunához való természetes közelsége kínálta a lehetőséget, hogy a szükséges tiszta vizet a folyóból nyerjék. Néháiny évtizeddel Nagy Lajos halálát követően már nyoma van annak, hogy Luxemburgi Zsigmond királyunk — akkor már mint a német-római birodalom ura — vízmüvet terveztetett budai palotájába. Angliai tartózkodása alatt 1416-ban utaltatott ki Hartmann Steinpeck nürnbergi csőkovács mesternek 1000 rójnai aranyforintot a Várhegyre kiépített vízvezeték munkálataiért2. A középkori királyi palota neves régésze, Zolnay László, későbbi adatok alapján úgy vélte, hogy a Hartmann mester alkotta vízmű a várpalota déli, a Dunához közel eső körbástyáján működött. A feltehetően állati erővel működtetett járgányos szivattyú a Duna vizét nyomta fel a közel 60 méterrel magasabban fekvő palotába. E műszaki alkotással a budai vár az akkori Magyarországon elsőként rendelkezett vízvezetékkel, megelőzve Bártfa, Körmöcbánya, Pozsony, Diósgyőr, Esztergom, Visegrád, valamint más fejlett felvidéki és Duna menti városokat. Noha a járgányos szivattyú, mint technikai megoldás, nem volt ismeretlen abban a korban, rekonstruálása két okból is nehéznek bizonyul. Egyrészt semmiféle régészeti és írott nyoma nem maradt fenn, másrészt akkoriban minden hasonló gépezet egyedi alkotás volt. így az esztergomi Duna Múzeumban bemutatott szivattyúmodell elkészítéséhez csak a középkori szakkönyvek illusztrációi, illetve leírásai adhattak támpontot. A szivattyúgép elemeivel ellentétben a csővezeték darabjai több helyütt is előkerültek. Az általában ólomból, égetett agyagból, vagy szurkos vörösfenyő csövekből álló vezeték korára vonatkozóan eltérnek a szakvélemények. Ma már nehéz kideríteni, hogy a maradványok Zsigmond, vagy Mátyás idejéből származnak-e. Egyvalami látszik csak biztosnak, hogy a közel fél méter hosszúságú, keresztbélyeges szürke agyagcsövek a XV. századiak, míg az egyes helyeken közibük iktatott cserépcsövek. a későbbi javítások nyomait őrzik. Különösen értékes leletnek számít az a bronzcsappal ellátott ólomcsődarab, amely a királyi palota Mátyás-kori vízvezeték-hálózatának darabja volt. Mátyás uralkodása alatt a palota és ezzel együtt a Várhegy déli szegletén kialakuló városrész tovább fejlődött, s a vízigény is növekedett. Ebben a korban már nemcsak ezen a területen találhatók közkutak és vízvezetékből táplált csorgok, hanem a vár alatti alsóvárosban is. Mátyás királyi palotájáról Antonio Bonfini ad egykorú, ám nem túl bőséges leírást „Rerum Hungaricum decorum . . .” című munkájában. Az egyik belső udvar díszeként megemlíti a Pallas Athéné szobrával díszített érckutat, s a Dunára néző oldal kápolnájának ezüst-márvány kettős keresztelő kútját. Ami számunkra igazán tanulságos, hogy hírt ad arról: mintegy nyolc stádium távolságról vezették a vizet a királyi palota kútjába, szurokkal bekent facsöveken és ólomvezetékeken. Sajnos, a vízvezeték irányát nem adja meg, így több szakember kétségbe vonja a csőhálózat hosszáról írottakat, hiszen a mintegy másfél kilométeres távolság jóval kevesebb, mint amennyire a Szabadság-hegyi és Sváb-hegyi 19
