Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 3. szám
Kosa Csaba: Oda kinn a természetben A szigetközi Ag-Dunák mentén — ahogy errefelé mondják: az ezer sziget világában — kalandozva egy-egy magányos házra találok. A legtöbbet kerítés sem övezi. Az udvaron aprómarha, kiterített gatyák és ingek, az ablakon fehér csipkefüggöny. Az élet jelei. Régebben, amikor még a Szigetközben is dívott a szilaj állattartás, a tanyai életmód megszokottnak számított. A mai tanyások azonban nem a ménes vagy a gulya kedvéért húzódtak az ártéri rengeteg közelébe, a töltés oldalához, minél messzibbre a falvaktól. Menekülnének? Kiközösítették őket? Nem — ők egyszerűen akkor érzik jól magukat, ha távol lehetnek a törvények és az íratlan szokások szerint összekovácsolódott emberi közösségektől. Amitől mi legtöbben szenvedünk, a magány az ő paradicsomi békességük. Valahol, valamikor megállították az időt, nem hajlandók tovább haladni vele. Nem versengenek a nagyobb gépkocsiért, a szobabútorért, a színes televízióért, nem akarják fetüimütni a szomszédjukat. Fittyet hánynak a divatra — ilyen szó, hogy például diszkóklub, nem szerepel a szótárukban. Akkor fekszenek, amikor alszanak, akkor kelnek, amikor kedvük szottyan rá. Kölcsön, részletfizetés terhe nem nyomasztja őket, pénzből csak annyi forog a kezük között, amennyi egyik héttől a másikig biztosítja a betévő falatot. Miből élnek, miből vesznek mégis gúnyát maguknak, lábbelit a gyermekeknek? Nemigen vallanak róla. Zárkózott, magukba forduló emberek, a szemük parazsa világít. Nem tanácsos megharagítani őket. Mondják róluk, hogy a baltához is könnyen odakapnak, ha valaki vizslatni próbál a gondolataik között. Első reflexük a védekezés. Kevesen vannak, de vannak. Befordultam én is egyikőjükhöz — igaz, bátorságot abból merítve, hogy a kutya láncon vicsorgott, s az udvar szegletében a kucsmás embereket falusiaknak véltem. Valóban azok voltak. Cikolaszigetiek a téeszből. Gumikerekű lovas szekérre rakodtak: „elhordjuk innen a trágyát”. — A téeszét? — Most már azét. Megvettük. Hát ilyesmiből is csurran-cseppen a tanyai embernek. Trágyát gyárt eladásra. Hanem a gazdát, a tanya gazdáját, akié a trágya volt, sehol sem látom. Hümmögnek a téesz emberei: — Tán gombászik itt az erdőben... — Családja van? — Van, kettő is. Két fiúcska. De nem mutatkoznak sem ők, sem az asszony. A gazda eljár dolgozni? — Nem erőlteti meg magát. — Azért eljár? Csóválják a fejüket az embereik: — Tudja, azt sosem lehet tudni, mit csinál az ilyen tanyás. Nem beszél róla. Figyelni meg, hogy mivel tölti az idejét, ki ér rá arra? Beszélgetünk még egy sort, míg a sövénykerítés mögül előbukkan a gazda. Sovány, leszegett fejű férfi, lábán gumicsizma, fején viharvert símléderes sapka. Felénk pillant, széles ívben kikerül bennünket. Átballag az udvaron, lassan behúzza maga után a konyhaajtót. — No — mondják a falubéliek. — Látja? — Látni látom. De most már arra is kíváncsi lennék, hogy a gyerekek eljárnak-e innen iskolába? — Kisebbek még annál! Az egyik férfi megvonja a vállát: — Számon tartják a pulyákat a tanácsnál . . . Bár ki tudja? A tanyások, ha nagyon akarják, még a gyermeket is eltitkolják. Volt egy tanya, odébb Doborgaz felé, összedőlt már. Nohát, ott találtak egy lányt, vagy tizenhat éves korában. Az apja se be nem jelentette, se iskolába nem küldte. Tartották, mint a rabszolgát, elzárva. Közben az emberek megrakják a kocsit. Szó ami szó, nincs az elismerés az arcukra írva. — Trágya ez, mondja? Mert azért azzal is kell törődni, a trágyával. Megforgatni, érlelni, gazda szemével gondozni. Visszafelé menet a faluba, eltűnődöm. Hát még mindig élnek, a Duna mentén ugyan, de ilyen mélytengeri mélységben emberek? Honnan bennük a makacs elutasítás, ez a mindent megbíró szilaj ridegség? Ha szétszóródva, ritkaságként is, meddig tartják magukat, ezekben a rezervátumokban? Vagy csak mi, a közös fészek melegéből, biztonságából jövők gondoljuk, hogy remeteként pergetik napjaikat? Talán így boldogok. Talán ők a boldogok? Csend Eifert János 82
