Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 3. szám
Környezetvédelem a pedagógusképzésben II. Előző számunkban az országos konferencia plenáris ülésén elhangzott — dr. Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter és dr. Láng István akadémikus, az MTA főtitkára — előadásairól adtunk tájékoztatást. A továbbiakban a plenáris ülés harmadik előadását és a konferencia többi napirendi pontját ismertetjük. A főtitkár beszámolóját dr. Pusztai Ferenc művelődési miniszterhelyettes előadása követte „Környezetvédelem a művelődéspolitikában, az oktatáspolitikában" címmel. Véleménye szerint a magyar felsőoktatás helyzete egyaránt hat ösztönzőleg és fékezőleg az oktatáspolitikára. Mondanivalóját három csoportba osztotta: — a környezetvédelem alaptételeinek felsorolása az oktatásban való felhasználás aspektusából; — nemzetközi és hazai kezdeményezések ismertetése; — hangos gondolkodás a „hogyan tovább"-ról. A miniszterhelyettes hangsúlyozta, hogy azoknak a magyar értelmiségieknek a képzése fontos, akik továbbadják az ismereteket. Napjainkban a környezetvédelem társadalmilag igen érzékeny problémává vált. Az egész téma egy nagy kihívás, amely összekapcsolja a tudományt és a gyakorlatot. A felsőoktatásban komoly problémát jelent az általánosan kötelező tárgyak és az új ismeretek helyének meghatározása. A kérdés felvetődik: az új ismeretek bevihetők-e az alapképzésbe, vagy csak postgraduálisan kapjanak helyet. További gond az, hogy milyen legyen az oktatási intézmények közötti együttműködés, pontosabban, legyen ez centrális, vagy az intézmények profiljuknak megfelelően külön-külön oldják meg a problémákat. A környezetvédelmi oktatásra jelenleg a koordinálatlanság jellemző. Nagy gond a pedagógusképzés problémája. Cél az, hogy környezetvédelmi szakos képzés is induljon be, az ismeretanyag váljon kötelezővé. Feltehetően eredményesebb, ha intézménytípusonként történik a megvalósítás. A továbbképzési gyakorlat is kritikára szorul, minőségi változásra van szükség, amely majd a komplex ismereteket (társadalomtudományokkal együtt) helyezi előtérbe. Első lépésként az alapigényt kell kielégíteni, oktatási törzsanyagot kell készíteni. Ennek csomópontjai: — a környezeti problémák kialakulásának, tendenciáinak, — a környezetszennyezés megjelenési formáinak és a társadalom rendelkezésére álló eszközrendszerének ismertetése. Napjainkban számos hazai és nemzetközi dokumentum született a környezeti nevelés-oktatás-képzés és továbbképzés témakörében, számos konferencia ajánlásait, határozatait lehet felhasználni a tervezésben. Elég hivatkozni az 1972-es stockholmi, az 1977-es Tbilisziben tartott nemzetközi konferenciákra, külön kiemelendők a hazánkban tartott nemzetközi konferenciák (pl. 1980: Eden Szeminárium, 1983: UNESCO—IAU konferencia, 1986-os UNESCO-konferencia stb.) és saját rendezvények (pl. 1981: Salgótarján, 1987: Kazincbarcika) határozatai, ajánlásai. Megannyi mérföldkő a környezeti nevelés jövőjének megalapozására. Előkészítő stádiumban van a két főhatóság közötti munkaprogram rögzítése, amely „testre szabja” a feladatok végrehajtását a prioritások sorrendjében. A miniszterhelyettes zárógondolatként annak a gondnak adott hangot, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy a kiképzendőket ki fogja kiképezni? Ez a legsürgősebb eldöntésre váró feladat. A plenáris ülés után Nyitott Fórumra került sor, ahol a tudományterületek legjobb szakembereivel cserélhettek gondolatokat a tanácskozás résztvevői. Az ún. Nyitott Fórum programba iktatásának célja az volt, hogy a hallgatóságban elmélyüljön (ha ez eddig nem történt meg) a környezetvédelem kérdései iránti érzékenység, kialakuljon mindenkiben a globális gondolkodás és lokális cselekvőképesség. A Nyitott Fórum elnöke dr. Persányi Miklós, a KVM Tájékoztatási Főosztályának vezetője volt, aki bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a meghívott szakemberek (Jakucs Pál akadémikus, Marx György akadémikus, Vida Gábor akadémikus, dr. Kovács Géza egyetemi tanár, dr. Simon Tibor tanszékvezető egyetemi tanár, és dr. Szebényi Imre tanszékvezető egyetemi tanár) — munkásságuk rövid ismertetésével, a környezetügyhöz való kötődésükkel, úgy is mondhatnánk „munkakapcsolatukkal” — egy-egy tudományterület fejlődését, a fejlődés során jelentkező problémákat tárták fel, bizonyítva ezzel azt, hogy a környezetvédelem megközelítése rendkívül sokrétű, ezért naprakész ismeretek elsajátítását igénylő feladat. A konferencia második napi plenáris ülésén dr. Láng Edit, az ELTE Növényrendszertani és ökológiai Intézetének docense adott áttekintést a hazai környezetvédelmi nevelésoktatás-képzés és továbbképzés helyzetéről. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az oktatásügy területén még ma is jórészt azokkal a problémákkal kell megküzdeni, amelyeket 1978-ban fogalmaztak meg egy környezetvédelmi oktatási vitaülésen. Véleménye szerint az igényes és felelős társadalmi magatartásforma kialakításához elengedhetetlen a legfontosabb szünbiológiai ismeretek elsajátítása a nevelés és oktatás során. Az ember- és élőlényközpontú környezet- és természetvédelmi tudásanyag alapjainak az általános műveltség részévé kell válniuk. Az MTA Biológiai Osztályának Oktatási Bizottsága 1987- ben felmérést készített a környezet- és természetvédelmi nevelés és oktatás helyzetéről a közoktatásban és a szakemberképzésben. A felmérés eredményeit az előadó az alábbiakban foglalta össze: Magyarországon a környezet- és természetvédelmi oktatás kísérleti szakasza a nemzetközi törekvésekkel összhangban a 70-es évek elején indult meg. Az 1978-ban fokozatosan belépő oktatási dokumentumok már ugyan tartalmaztak célkitűzéseket, de hiányzott belőlük az ismeretek egymásra épülő rendszere, s a pedagógusok felkészültsége sem tartott lépést az új ismeretek átadásával. Mivel nem önálló tantárgy, a különböző tantárgyakon belül kell a kínálkozó lehetőségeket megtalálni. A 80-as évek elején már előrelépések történtek, az általános iskolában a biológiai tantervek tartalmazzák az alapvető ismeretanyagot. A pedagógusok tanfolyami felkészítését és továbbképzését az OPI rendszeresen megtartja, sőt 1983-tól bevezették a környezetvédelmi fakultációt is „Ember és környezete” címmel az általános iskola 7. és 8. osztályában. A középfokú oktatásban a gimnáziumban folyik a legszínvonalasabb oktatás a biológia tárgyon belül. A középfokú szakképzésben eltérő színvonalon, eltérő feltételek között folyik az oktatás. Problémát jelent azonban, hogy a középiskolai tanárok többsége nem rendelkezik — nem rendelkezhet — korszerű ökológiai, környezetvédelmi ismeretekkel. A szakközépiskolai műszaki szakoktatók soha nem kaptak ilyen irányú képzést, a szakmunkásképzők tanárképzése 17 különböző főhatóság felügyelete alá tartozik. Az előadó az alaphelyzet ismertetése után a teendőket vázolta fel; el kell érni, hogy a középfokú képzési intézmények minden típusában oktassanak biológiát. Az OPI Szakképzési Környezetvédelmi Team vizsgálatai alapján minden olyan szakon, illetve szakmában, ahol biológia oktatás nincsen, szükséges egy „Az ember és környezete" c. tantárgy bevezetése. A team elkészítette a kísérleti tankönyv első változatát, amelynek kipróbálása 3 szakközépiskolában folyik. A középszintű képzési intézményekben — az általános iskolákhoz hasonlóan — elengedhetetlen a pedagógusok megfelelő felkészítése környezetgazdálkodási ismeretekkel. Ugyancsak kívánatos lenne a szaktanácsadói rendszer kiterjesztése környezetvédelmi oktatásra, nevelésre. Az előadó a továbbiakban a felsőfokú képzés helyzetéről adott tájékoztatást. Előadásából a pedagógusképzésre vonatkozó gondolatokat emeljük ki. A tanítóképző főiskolákon a természettudományos ismereteket egy integrált „Természetismeret” tárgy nyújtja. További lehetőségek a fakultáció, a szakkollégium keretében jelentkeznek. A tanárképző főiskolákon a biológia tanár szakos hallgatók képzésében a környezet- és természetvédelem kérdései jelentős súllyal szerepelnek. A főiskolai tanszékek számos tevékenységi formát szerveznek az ismeretek elmélyítésére, ilyenek pl.: szakdolgozatok kiírása, TDK tevékenység szervezése, pályaművek készítése stb. 16
