Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 1. szám
nézésre ítélkezett: ez jöhet, ezzel félre! A devecseri juhász tűrte, tűrte egy darabig, csalk a hamloikia felhősödött. Aztán már nem tűrte, s ráförmedt a válogatóra : mit méricskél itt, mintha maga lenne a Rákóczi juhász! Az megtehetné, hogy szemmel ítéljen ! De maga ! Felismerik vagy sem, Ferenc gazda nem foglalkozik evvel. Bár a neve után mindenütt felismerik már, az Alföldön is, Szatmárban is. Ö azzal foglalkozik, amivel megbízzák. Azt teljesíteni emberséggel, becsülettel. — Fizetség fejéiben? A napidíjat, a benzinpénzt fölveszi. A többit barátsággal cselekszi. Semmi má sért. üzennek is érte sűrűn, még doktorkodás ügyében is. Futna ide meg ide, szélsebesen, űzné a bajt, mig nem késő. Mert amúgy már késő: a kergekóros birkára jobb keresztet vetníi, s elfordítani a fejet, szenvedését végiig ne nézzük. Ebbe nem nyugodott bele III. Rákóczi, ebbe a végzetszerűségbe. Rávetemedett a doktorságra. Ami a tudomány ítélete szerint afféle vajákosságot jelent. Am akár így, akár úgy — a birkát szinte már halottaiból életre támasztja. Miivel a barátja vitt ki a pusztára, Ferenc gazda elém tárta az operáció menetét: — Mindig bicskával dolgozom. A kellő ponton megvágom a birka fejét, a vérzést kékgáliccal elállítom. Kiivésem a csontot. A birka agyához kell eljutnom. Ott búvik a galandféreg, a kínok, a szenvedések okozója, ördögi gonosztevő, titkos gyötrő. Kegyetlen és gyáva1. Kis zacskó félében búvik, magabiztos ura a helyzetnek. A biiríkia már az övé! Kiivégzii. Na, én elszámolok vele! Ha addig élek is. Van egy pálcikám, azzal kipiszkálom a fészkéből. Kiemelintem. Elő, te féreg! Az invitálást a gyakorlati bemutatóra köszönettel elhárítottam, épp elég nekem elképzelni, hogy egy élőlény agyában turkálnak. Hanem még ennek sem volt vége. A szóbéli ismertetésnek. A műtétet be is kell fejezni! Fél munka nem munka. — A kivésett csontra szalonnabőrkét varrók. Ennek alatta szépen beforr a csont. Százból kilencvennyolc műtét sikeres. Beszélgettünk, persze, másról is. Históriáról, politikáról, a magányos pusztai létről. Két férfiember egyedül, egymagában. Gyula és Ferenc. Egy elaggott, s egy szálfa tartású Rákóczi. Szép kemény élet ez. Valaihogy mégis ridegnek, üresnek éreztem a tisztái házat. S kiböktem : — Asszonynép nem hiányzik, Ferenc bátyám? — Nem az! — Nem is volt! — Volt, de nem kell! Pattogva, keményen jött a válasz, s hozzá a nagyúri kézmozdulat. Igyunk, fehérnépről pedig egy szót sem! Négy esztendeje ezzel váltunk el Rákóczi Ferenctöl. S mert a napsütés rügyeket robbant, mezőket zöldit, s mert iszákunkban a kiváltságlevél érvényét nem veszítette, most tavaszidőn újra fölkerekedtünk Jósika barátommal. A táj — Vasból Veszprémbe átváltva — mint az asztal lap. Kisimul a táj, mintha gyalulták volna. Arra keletre a Bakony nyúlványai félnapi járóföldre sötétednek, nyugatra a kemenesi dombokig is szabadon röpköd a tekintet. Tavasszal, az égbolt kék búrája alatt szavak, fogalmak is új távlatokat nyernek. A szabadság itt kezdődik a pusztán. Hiába, no. És mégis, valami zavarja az idilli képet. Valami, amire Rákóczi uraim azt mondaná: nem rendjén való. Villanyoszlopok ! — A Rákóczi-tanya felé vonulóban . . . Ejha! Ferenc gazda mégsem a mi fejünkkel gondolkodna? Bejelentés nélkül toppanunk be, s vasárnap. A gazdán fehér ing, csizma. A nagy házban szokatlan élénkség. Asszonyok, lányok, fiúk, s mind feketében. Gyula, a bátya nincs itthon. Kinn kerül a birkákkal a Marcal mentében. A birka vasárnap is éhes, az öreg szélütötten is elbotozgat velük. Óvatosan kerülgetjük a gazdát, gyász sújtotta. Oda az egyik fia. Negyvenkét évesen. Gyomorvérzés, orvosi műhiba. Tudtuk ezt Cellen is, tanakodtunk: menjünk, ne menjünk. Ügy döntöttünk végül, hogy még olyan kemény embernek is jólesik részvét, mlint III. Rákóczi. Ha meg zavarkodnánk, élköszönünk gyorsan. A gazda tartja magát, nyugalma fenséges. Egy szóval sem említi, hogy a birkához, a beteg állathoz éjjel, s ünnepnap is elszáguld, s a fiát az vitte el, hogy ünnepeken került kórházba. Nem hasonlítgat — mi hasonlítgatunik magunkban. Mit ér egy birka élete, mit egy emberé? Rákóczi juhász nem vádol. Csak a szeme mutatja néha, hogy megharagudott erre a világira. Az ilyen ember haragvására meg nem lehet legyinteni. Noé bárkájával ő akkor hajózik ki ebből a keserves szárazföldi létből, amikor kedve kerekedik. Járjuk vele a kertet. Bóbiták, tollseprük, csákóik, zubbonyok, mellények, gyöngyszoknyák, díszmenték bizsergető sokadalma. Lakodalmi menet vonul fel s alá a körtefák alatt, s el-eltünedezik, a fonott sövény mögött, a tüskés bozótban. Szónokló kakasok, fürge tyúkok, hallgatag vízimadarak. Megélnek békességben Vagy átmeneti fegyverszünetet kötve. A rikácsoló összeférhetetlenség pusztulást hoz. Héját, ölyvet, rókát. Piros, arany, zöld, ezüst förgetege. Gyémántkakas, aranyfácán, vadtyúk, gatyás tyúk, japán kakas, páva, pulyka, ezüstfácán, ketrecben még postagalamb is.-— Mivégre ennyi szárnyas? — Legyen mindegyikből! A válasz bölcs és kielégítő. A hegymászó miiért mássza meg a hegyeket? Mert vannak. Megemelt ketrecben vaddisznó koca. Fiatal, duzzad az erőtől, fúrja a fejét előre. A gazdának rontana, s persze nekünk is. Szabadon járt sokáig a kertben, s mostani állapotában meg nem békéi hét. Fogytak a csirkék, a tyúkok, a vadludak. A gazda rókára gyanakodott. Míg ki nem derült, hogy ővadsága tekeri ki a szárnyasok nyakát. Fizetsége börtön. — Annak odatadom, aki a hátán elviszi. Jóska barátomnak kost Ígért Rákóczi uram, neki is azzal a föltétellel, feszítse alá a vállát. Akkor birkagulyást főzhet a Ság-íhegyen. A birkavacsora elmaradt, s alighanem a vaddisznópörköltből sem lesz semmi. A hattyúihoz is eljutunk végre. Ez az igazi látványosság. Hosszú, márványos nyalkát maga alá hajtva ül a fészkén. A gazda reá szól: — Gyuri állj föl! Föláll. Két öklömnyi tojásról. — Ezeknél a népeknél az apa költ, — Hát az anya? A hattyúból gyek között ficserél, a kert túlsó szögletében. Vidáman tollászkodnak, pi'hengetnek. Elrendezték a világ sorát. Ebből a hattyú-féle munkamegosztásiból hasonlatosságot olvasok ki a mai férfi-nő viszonyt illetően. — Van benne igazság — üti rá a fejét Rákóczi. — Mit tehetnénk hát? — Őrizzük Gyurit! Valóban kettős fedezékben az anyai hivatást gyakorló atya. Egyfelől védelmezi a görényláda. A görényre rásziszeg a hattyú, de az alányúl váratlanul, főképp, ha a fészken ülő elbóbiskol. Róka ellen ez kevés. A csapdát a ravaszdi megkerüli, öt-hat csapda meg sem kottyan neki. Ügy jár közöttük, mint, aki az aknamezőn ismeri a telepítési rendet. így aztán éjszakára Gyuri mellé kötik a pulit. Vagy a korcsot. Gyuri számíthat mindkettőre. Számba vesszük a változásaikat is. Megérkezett a villany . . . Rákóczi uram elárulja, mennyibe került a 'kihozatala. Három hízóba, egy szarvasba. Nagy asztali vendégségbe a kertben, a cövelklábú asztaloknál. Nyolcvan meghívott falatozott s hörpölgetett rá. Amúgy elvisz a villany kétszázötvenezer forintot. Az a nyolcvan vendég elrendezte a vacsoráért. Kik voltaik a csodatévők? — Erről már ne szóljunk... Hallgatni is tudni kell a pusztán. Akkor hát térjünk a birkákra. Ferenc gazda híre négy esztendő óta nőttönnőtt. Csak üZenniie kell, s az olaszok csörtetnek át két országon. Fisztón minőség várja őket. Rákóczi Ferencben még nem csalatkoztak. Beteg állatot kocsira nem rakott, s utóbb sem derült ki róla apróbb-nagyobb turpisság. — A kergekór? — Ki nem veszett. Szenved az állat .. . — Akkor műteni kell! — Kell — hagyja ránk. — Szemüveggel, sajnos. Mivel hetvennégy esztendős. Tízet visszazárhatna ínségesebb időkre. Bár szüksége is lehet rá. Csak a pillantását emeli az ide-oda vonuló háznépre, az özvegyre, a rokonokra, az unokákra. — A fiam után két gyermek maradt. Fölnevelem, iskoláztatom mindkettőt. Noé megrakott bárkája hová indulna Fisztóról? Két karjával ezt a világot, ezt a keserűt tartja a feje fölött III. Rákóczi. Kása Csaba 26
