Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 7. szám
Vízgazdálkodás és környezetvédelem a Balaton nyugati vízgyűjtőjén Napjaink társadalma fokozódó érdeklődéssel fordul az ember környezete felé. Hazánkban is (másutt is!) halljuk, hogy egyes nagy vízimunkák környezeti ártalmakat is okoztak. Kiszárították alföldünket a múlt század nagy folyószabályozásai! — mondják egyesek. A kiskörei tározó károsan megemelte a térség talajvizeit! — állítják. A mérnökök (Major, Vargay 1983, 1987) ezt kiterjedt mérések elemzése után csak a tározó és főcsatornái max. 2—3 km-es sávjában tartják ezek üzemelésével összefüggőnek. Hazánkban 1960—85 között a vízellátás a lakosság 33%-áról 83%-ára, a csatornázás 23% - ró I 45%-ra nőtt. Ez az „olló” vizeink — így a Balaton — szennyeződésének fő oka! — vallják sokan. Cholnoky (1918, 1940) és mások nyomán az került a köztudatba, hogy a Balaton iszapolódik, vízminősége romlik. A fő oka pedig, hogy a mérnökök szabályozták a Zalát, lecsapolták a Kis-Balatont. Vizsgáljuk hát meg a Zala, a Kis-Balaton és a Balaton kapcsolatát kissé alaposabban. A tárgyilagos véleményformálást napjainkban már számos mérés, ismeret segíti. A Zala és a Balaton A Balaton évszázados vízállás- és partvonalváltozásait Bendefy kiterjedt kutatásokkal állapította meg. A társszerzőivel 1969-ben írt könyvéből ezt az 1. ábrán mutatjuk be. A 19. század első felében 3—5 m-es vízszintcsökkenést látunk a megelőző időszakhoz képest. Ez a (sió)foki malom leégése (1821), elbontása (1847), majd a siófoki 15 m3/s-os zsilip Beszédes tervei szerinti megépítése (1863) folytán állt elő. A fő cél akkor a fiumei (déli) vasút és a népesülő balatoni települések védelme volt. Lehetővé vált ezáltal a mocsarak lecsapolása is a térségben. Ez hasznára volt a rideg állattartásnak, amely a stájer—olasz piaci konjunktúra nyomán itt is fellendült. 1863-tól Balatonhídvég alatt az állandó vízborítás megszűnt. A Zala mocsaras alsó szakaszába később medret vágtak. A kikerülő — javarészt tőzeganyagból gyenge töltések épültek. E munkák az első világháború után, a 20-as években készültek el. A terület vízrendezése csak ezután következett. Zala a páti és Keszthely térségében századunk 60-as éveiben közel 5 ezer ha nyílt árkos talajvízszintszabályozás lépett üzembe. Mezőgazdasági hasznosításuk azonban nem váltotta be a hozzá fűzött elképzeléseket. A „Kis-Balaton" kifejezés használata nem egyértelmű. Ilyen felirat először 1805-ben tűnik fel egy Zalavárt ábrázoló térképen (Lotz, 1974). Ezt az 1,5X0.6 km-es vízfelületű térképet az egykorú iratok nyomán ma is „Lik"-nak nevezik. A hídvégi ásványi földnyefv keleti lábánál található a Zala balatoni torkolata fölött 6—7 km-rel. Napjaink közfelfogása a Zala-torok fölött 3 km-rel kezdődő 14 km2-es madárrezervátumot tartja Kis-Balatonnak. Védett terület ez 1951 óta. A 70 km2-es Kis-Balaton vízvédelmi rendszerről (KBVR) később lesz szó. Az 1986-ban alapított Kis-Balaton tájvédelmi körzet is itt található (148 km2). Mindenki Ismeri a Balaton múlt század eleji térképét. (2. ábra) A vízimunkák előtt kiterjedt mocsarak voltak itt. A Balaton és vízgyűjtője jelenlegi viszonyait a 3. ábrán szemléltetjük. Látható a Zala vízgyűjtő nagy súlya, a tó állapota, a bejutó tápanyagterhelés. Tavunk betegsége az eutrofizáció. A szakirodalom (Vollenweider 1976, Tókonferencia Keszthely 1988) tanúsága szerint a világ édesvízi tavainak nagy része századunkban eutróf lett. A Balaton is így járt a belé jutó tápanyagoktól: elsősorban a foszfortól és a nitrogéntől. Éves mennyiségükről igen sok mérés alapján 3., 5. ábráink tájékoztatnak. A víz „betegségének” mértékét, tendenciáját a tó vizében nyáron mért klorofillértékek maximumai szemléltetik. Látható, hogy ezek maximumai hogyan változtak a tó medencéiben az elmúlt másfél évtizedben. Feltüntettük ábránkon a minősítés nemzetközileg elfogadott fokozatait is. Az 50—100 mg/m3-nél nagyobb algasűrűségű víz poshadt, fürdésre nem alkalmas. A 60-as évekig ilyen vizet a Balatonban nem találtak. E tárgykörben a Zalán talán a világon egyedülálló kiterjedésű mérések folynak. Napi gyakorisággal mérjük a vízhozamot, lebegő- és tápanyagokat. A balatoni torkolatnál 1975, Zalaapátinál 1977, Balatonhídvégein 1985 óta. Ezekből, valamint a zalabéri és zalaegerszegi szelvényekből hetikétheti gyakorisággal évtizedek óta teljes vízkémiai, időszakosan biológiai-közegészségügyi, vízminőségi hosszelvénystb. vizsgálatok folynak. Mérjük a vízgyűjtő csapadékát, a koncentrált szennyvizeket. Hasonló — ritkább — méréseket más vízügyi szervek is végeznek területükön. A részletekről a Vízügyi Közlemények 1980/2., 1984/1., 1987/3. számai tájékoztatnak (Joó). A mérési eredmények tömörítve a következők. A Balatonba a teljes vízgyűjtőjéről évente átlag 0,5 milliárd m3 felszíni vízzel 300 Mg (tonna) foszfor, 3000 Mg nitrogén, 30 000 Mg lebegőanyag kerül. A foszfor egyharmada, a nitrogén egyhatoda szennyvíz eredetű (VITUKI 1985.). A Zalán a tó teljes vízgyűjtője feléről 0,25 milliárd m3 víz érkezik. Ez 5—15 000 Mg lebegőanyagot, 800—1400 Mg nitrogént 80—120 Mg foszfort visz a Balaton keszthelyi medencéjébe. Itt a víz a legsekélyebb, tömege az egésznek 5°/o-a, minősége a legroszszabb. A meder itt a legiszaposabb. Legnagyobb az algásodás. A Zala vízgyűjtőről származik tehát a tavait rontó anyagok egyharmada. A zalai eredetű foszfor fele, a nitrogén negyede származik szennyvizekből. A többi diffúz, javarészt mezőgazdasági eredetű. A tó vízgyűjtőjén a legnagyobb város Zalaegerszeg. A zalai szennyvizek túlnyomó része — 40—50 Mg/év — innen származik. Az elemzések a szennyezések forrásait is kimutatták. A térségben az elmúlt közel fél évszázad jelentős változásokat hozott. Közülük a koncentrálódást, a kemizálást és az idegenforgalmat emeljük ki. A vízgyűjtő iparosodott. Az emberek fele városlakó lett. Megnőtt a városok-települések ivóvíz „importja”. A szennyvíz megsokszorozódott, összegyűjtése, tisztítása, elhelyezése elmaradt az igényektől. A földművelés, állattenyésztés nagyüzemivé vált. Elterjedt a szakosított állattartás. A hígtrágya, a szippantott szennyvizek, szilárd és folyékony hulladékok a környezetszennyezés növekvő forrásaivá váltak. A 60-as, 70-es években megsokszorozódott a műtrágya és a növényvédő szerek felhasználása. A racionálisabb folyékony műtrágyázás csak lassan nyer teret. A mezőgazdasági művelés, a nagy gépek — táblák terjedése növelte az eróziót, s a deflációt. Csökkent az állatállomány, a gyepterület. Nőtt az erdősültség. A szabadidő, a gépkocsik száma, az idegenforgalom is lényegesen nagyobb lett. A Balatont gyűrűszerűén összefüggő üdülőterület veszi körül. Az idegenforgalmi szezonban a tóparti népességcsúcs az állandó lakosság számát majd egy nagyságrenddel meghaladja. Messzire vezetne a környezet általános szennyeződése további tényezőit is itt felemlíteni. A felsoroltakból belátható, hogy ezek a Balaton vízminőségromlás igazi okai, nem pedig a Zala szabályozása, a Kis- Balaton lecsapolása. Az orvostudományban a szimptómák és a diagnózis helyes felismerése a hatásos gyógyítás alapja, így van ez a tavaik „gyógyításánál” is. E tárgyban több kormányhatározat született. Alapvetőnek közülük a 2003/1983. (III. 3.) MT. számút tartjuk. Kiadását tudósok és gyakorlati szakemberek feszített munkájával, társadalmi kontrollal alapozták meg. Meghatározták benne a Balaton vízvédelmével összefüggő feladatokat. Az alapelv: a szennyezéseket a keletkezés helyén kell megszüntetni, megelőzni. A tóba jutó szennyezéseket tudományosan megalapozott 'határértékékre kell ütemesen leszorítani. E munkák átfutását egy negyed évszázadra, költségeit kerekítve 50 milliárd Ft-ra tették. A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer A 2003-as kormányhatározat a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer (KBVR) létesítését is előírja. A részletek helyett a szakirodalomra utalunk (Joó et-sal 1987). Itt csak az alapve-19
