Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 1. szám
Az 1838. évi természeti katasztrófa a Duna mentén: Dunamócstól — Mohácsig 150 évvel ezelőtt minden eddigit magasan meghaladó jeges árvíz pusztította végig az egész magyarországi Dunamentét. Mielőtt a Duna folyása szerinti sorrendben a településeket ért súlyos csapásokat feleleveníteném, néhány adat a jég szerepéről, a Duna medréről, az árvízvédelmi helyzetről és a korábbi árvizek pusztítási mértékéről. Régi árvizek Budapest mai közigazgatási határain belül kialakult korábbi településeket gyakran pusztították árvizek. Már a történelmi idők előtt, az árvizek hordaléka alakította ki azt a termőtalajt a mai pesti belső városrészek területén, amely egészen a 19. század végéig megszabta a város fejlődését. Később részben az árvizek tüntették el a római építkezések maradványait és a mélyebben fekvő területeken a középkori romokat is. Az árvizekre vonatkozó legrégibb feljegyzések 1012-ből valók, („számtalan ember, barom és épület veszett oda") de a fővárost ért árvizek közül az 1267. évi a legrégibb, amelyről biztos tudomásunk van. 1838-ig 54 jelentősebb árvizet jegyeztek fel. Hogy a feljegyzett árvizekből hányat okozott a jégtorlasz, és hányat a Duna május—július között levonuló „zöldár”-ja, nem tudjuk. De az biztos, hogy a jeges árvizek igen gyakoriak voltak. Az 1775. évi árvizet egészen rendkívülinek tartották, mely páratlan csapást mért a fővárosra, amikor 1200 házából 611 romba dőlt. Lejjebb pedig 27 Pest megyei községben víz alá került 21 073 hold föld, tönkrement 1184 ház, odaveszett 2190 háziállat, 5468 pozsonyi mérő (2700 métermázsa) szemes termény és 4148 kocsi széna. Két fő vesztette életét az árvíznél. A kárvallott községek között első helyen állott Kalocsa, utána Hajós község következett. Ezután jött az 1838. évi Pest-budai árvíz, mely mellett eltörpült minden korábbi. A jég képződése, és megindulása A Dunának az Ipoly torkolatától, a zuhatagok (Ómoldváig) kezdetéig terjedő szakasza rendkívül kis esésű, 5— 10 cm/km. Ebben a lassan hömpölygő vízben sokkal erősebb a jégképződés, mint a sebesvizű Felső-Dunán, ahol a folyam átlagos esése 30—40 cm/km. De még ha egyformán is képződne a jég, a Felső-Duna sebes vizében öszszetöredeznének a jégtáblák, míg a Közép-Dunán hatalmas táblákba áll- * * A Duna bal oldalán, 1920. VI. 4. óta Csehszlovákiához tartozik. nak össze. Ezek a nagy táblák azután részben összeakadnak, részben egyegy szigetcsúcson, vagy éles kanyarulatban akadnak fenn, elzárják a többi tábla útját és a folyam beáll. A beállás természetesen annál könnyebben következik be, minél lassúbb a folyás, mert a sebes víz hamarosan megbontja az elébe tornyosuló akadályt. így érthető, hogy a mi Duna szakaszunkat 1—2 héttel hamarabb borítja jégpáncél, mint pl. az osztrák Duna szakaszt, sőt ott gyakran be sem áll a folyam, míg nálunk heteken keresztül ál'l a jég. A sebesvízű Felső-Duna jobban koptatja alulról a jégtakarót, mint a lassú. A beállás hosszabb időtartama és a kisebb koptatóerő folytán a mi Dunánk jege sokkal erősebb, vastagabb, mint a Felső-Dunáé. A folyó beállásával csökken a folyó átfolyási szelvénye, és növekszik a vízállás. Kemény, csapadékos tél után nyugat felől hirtelen jön az enyhülés. A zajlás felülről indul meg és a zajló jég maga előtt keményen álló vastagra hízott jégpáncélt talál. Ha itt-ott enged is a jégtakaró és egy-egy kisebb szakaszon meg is indul a zajlás, a szigetek csúcsánál, zátonyokon és éles kanyarulatokban egymásra szaladnak és fennakadnak a táblák és torlaszok képződnek. Ahogy felülről jön az áradás, úgy viszi tovább lefelé ezeket a torlaszokat, amelyek egymás hegyérehátára csúsznak és gyakran valósággal eldugaszolják a medret. Felülről folyton növekvő tömegben érkezik a víz, a medert pedig helyenként fenékig kitöltik az összeékelődött, mozdulni nem tudó jégtábák. A víz tehát a torlasz felett addig emelkedik, amíg nyomásával ki nem tudja mozdítani az elébe tornyosuló akadályt. Közben természetesen kilép a medréből és elönti partjait. így lökésszerűen, lépésrőllépésre jut tovább a jég, minden szigetcsúcsnál és éles kanyarulatban meg-megáll és áradást okoz, míg végre a Drávatorok alatt szélesebb és már jég mentes mederbe jut. A Dráva és a Száva vízgyűjtőjében ugyanis korábban tavaszodik és a folyók árhulláma hamarabb érkezik mint a Dunáé, és kitisztítja a medret. A Duna, a szabályozások előtt A múlt században sokszorosan súlyosbította a du na menti városok helyzetét a folyam teljesen elfajult állapota. A dévényi áttörést követő csallóközi hordalékkúpon végeláthatatlan szigettengerben, kanyargós ágakra szakadozva barangolt a Duna. Tulajdonképpen főmedre sem volt, az ágak között megoszló víz sehol sem tudott magának kellő mélységű medret vájni, ezért a jég könnyen elakadt és sokszor okozott kiöntést. A Vág torkolatától (Komárom) a csekély-esésű szakaszon azért volt könnyű a jég megállása, mert a felső, nagyobb esésű szakaszról gyorsabban érkeztek a jégtáblák, mint ahogyan itt haladni tudtak. Az úszó jégtábláik itt gyakran összeékelődtek. A Garam- és az Ipolytorkolat alatti zátonyok is akadályokat képeztek. Igen komoly akadály volt a Dömös—nagymarosi éles kanyarulat és rögtön alatta a Szentendrei-sziget csúcsa is. A szigetet kísérő két ág — a víz megoszlása miatt — meglehetősen sekély és a szabályozás előtt tele volt zátonyokkal. Lejjebb, a Szt. Gellért-hegy lábánál összeszűkül a Duna medre és ezt a szűkületet a fővárosi Duna szakasz szabályozási előtti időben hirtelen kiszélesedő mederrész követte, amelynek nagyrészét a hírhedt kopaszi és nyúlfuttatási zátonyok foglalták el. Közvetlen alatta kettéágazott a folyam. A Csepelsziget északi csúcsa és a víz megoszlása (a szélesebb Budafoki és a keskenyebb Ráckevei-Soroksári ág) folytán mindkét ágban a fejletlen meder kiválóan alkalmas volt a jég megállítására. A további szigetek és középzátonyok is a csekély esés miatt keletkeztek, és ezek a hordalék szállításának éppúgy akadálya volt, mint a jég levonulásának. Paks alatt, addig egyenes folyását elhagyva, kígyózó medret vájt magának a Duna. Az éles kanyarulatok is akadályok sorozatát állították a jéglevonulás elé. Különösen gyakran állította meg a jeget a várszegi (Fájsz felett) Az éles Dunakanyar, az 1838. évi pesti árvíz kiindulási pontja (Tolna, Fájsz, Fadd, Bogyiszló, Borrév)
