Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)

1988 / 5. szám

Kosa Csaba i4 tó mellett Ahogy belépünk, a vendégsereg el­halkul. János megjelenése tekintélyt paran­csoló. Magasságra közel százkilencven centi: széles váll, kidolgozott izmok. A barnára cserződött arcon lapos orr. Odamegy a pulthoz, megáll! egy kis fekete ember előtt. — Kérem szépen — kezdi, és elő­adja, hogy kit keres Páikozdon. Pislog­nak rá oldalról, nem csap-e mégis egy váratlan pillanatban a bádogpultra, ahogy a külsejétől elvárható lenne. Amikor bizonyossá válik, hogy az ud­variasság tartós, egyszerre köréje gyűl­nek. öten-hatan is magyaráznak. Gyümölcsfáikkal megrakott kertek kö­zött indulunk az öregfaluba. A fejem­ben az jár: akárhogy is, az előbb a kocsmában megrettentek tőle . . . Eszembe jut, hogy János öklözött. Igazolt sportoló volt. Azt hiszem, a kis­­váitósúlyt emlegette előttem. Csapatá­tól — első osztályú együttes volt — többen bekerültek a válogatottba. Ha komolyan veszi a bokszolást, Jánosnak is lehetett volna esélye. „Rájöttem, hogy vannak túl nagy pofonok. Kihajtják az ember fejéből az értelmes gondolato­kat. Még idejében kiszálltam. Nem kell megvárni a kiszámolást." — Mióta Velencére került . . . vere­­kedett-e? — A bunyós sohasem üt meg civilt. Ez törvény. Tornácos, fehérre meszelt ház elé ér­kezünk. Anyóka tipeg át a küszöbön, hunyorogva méregeti Jánost. Aztán megrázza ezüstösen fénylő fejét. — Elkésett, kedvesem. Kiadtam már az utcai szobát. Odaadtam egy fiatal párnak . . . — Akkor menjünk — biccent János. Albérleti kőrútján megtanulta már a leckét. Manapság faluhelyen sem könnyű megfelelő szálláshoz jutni, az árak pedig alig maradnak eü a pestiek mögött. Pákozd még Velencénél is drágább, mert néhány kilométerrel kö­zelebb esik Fehérvárhoz. Igaz, hogy Já­nos munkahelye megtéríti az albérleti díj felét. Kívülről mustrálgatunk egy féltérdre ereszkedett házat. Netán a jövendő át­meneti otthont. Az ablakon pókhálók radarernyői, a nádtetőn zöld rothadás­foltok. János somogyi. Arra gondolok, mi­lyen természetesnek találjuk, hogy bár­honnan, az ország bármelyik szegleté­ből egyenes út vezet a fővárosba. A le­ágazások, a mellékösvények miért tűn­nek rendellenesnek? Miiért jut eszem­be nekem is éppen litt, a kapu előtt tudakozódni: mi hozta a tó mellé Já­nost?-—■ A nagybátyám a tavon dolgozott. A kotrásoknál, mint főnormás. Egyszer meglátogattam . . . Az emeletes ház sarkánál kutya csa­hol. Megjelenik a gazda. Asztalos. Kék vászonnadrág, enyvtől ragacsos kéz. Annyi a megrendelése, hogy vasárnap­ra is marad belőle. János belefog a magyarázatba. Mindössze egyetlen esztendőről lenne szó, ezt szerződésben kikötnék. Addigra lakáshoz jutnak Fehérváron . . . így hoz­ta a sors: elvált, szeretne másodszor nősülni. A jövendő felesége Fehérvárott van állásban, adminisztrátor, és hát nehezen bírja a коrai kelést, a sok bu­szozást. — Értem én! — Az asztalos barát­ságosan toporog mellettünk. Az ő szép, nagy háza mellett persze nem mutat előnyösen a nádtetős házikó. Dehát itt kínálkozott vétel, megvásárolta a lá­nyának . . . Jövőre lebontja, de a földes szobában addig is meszelni, üvegezni kéne . . . — Kiveszi? — Már a tó menti or­szágúton járunk. — Átbiciklizünk délután. Ibolyának is 'látnia kell ... — Rendbehoznák ők az egerek menedékhelyét. Velencén sem laknak sokkal jobb körülmények között. üres a tó. A nyári vitorlásokat el­fújta az első szeptemberi szél. Csak egy koitiróhajó horgonyoz benn a víz közepén. — Szóval meglátogatta a nagybáty­ját. A főnormást. . . — Hívott erősen. Akarsz jól keres­ni? Igazán jól! —■ Jól keresett? — A tó felé nézek, ahol a hajót látjuk. — A hatezer kijött. Két esztendeje megfordultam a kot­rón, ahol matrózkodott. Dohogott a gépház, forogtak az iszapmérő vaskan­nák. Mint az óriáskerék a Vidám Park­ban. Egy-egy kannában mázsányi súly jött fel alulról. A gép elvégezte a ne­hezét. De ha az iszap anyaggá kemé­nyedéit, és beágyazódott a vaskosárba, lapáttal kellett kifordítaniuk a matró­zoknak. Két ember birkózott kilencven­­száz kilós tömeggel. És az iszap sűrűn bekeményedett. . . — Mennyit is húzott le? öt évet? — Aztán megszólalt a gong. Legtöb­ben félévig sem maradtak. De már éreztem, hogy abba kell hagyni. Elvás­tam én is. Mióta kijött a tóról, meghízott. Meg­vastagodott a dereka. El is ajándékozta az egyenruhája zakóját az egyik barát­jának. — Nemcsak fizikailag készültem ki. Idegileg is .. . — A válás? — Az! — Nem titok. Míg ő törte magát a kotrón, hogy meglegyen a bú­torra való, hogy összegyűjtsék a la­kásra valót, a felesége eljárogatott Fe­hérvárra. Sok szabadidő, sok városné­zés, egyszer csak bejelenti, hogy elvá­lik. A gyereket is viszi magával, az új házasságba . . . Nem titok az sem, hogy szerelemből házasodtak össze. Amikor János Velencén megragadt, munkás­­szálláson lakott. A boltban ismerked­tek meg. „Eljön velem szórakozni?” A lány sem hozott vagyont a házasságba, egy szál ruhában kezdték. Él egy öreg cipész a templom mellett, nála vettek szállást. Egy kis kamra, meg egy fél, a konyhának... — Jól megvoltunk Zsó bácsival — így hívják a cipészt. — Nincsen senki­je, nem főznek, nem mosnak rá . . . At­­ballag a kocsmába, ott üldögél nap­hosszat. Szombat esténként elvittük ma­gunkkal. Vacsorára, sörre, ahogy ala­kult . . . Szóval megvoltunk békesség­ben . . . Közben megszületett a gyerek is. Nem volt nekem más követelésem az élettől . . . Hátunk mögött hagyjuk a Szúnyog­­szigetet. Kirándulóbusz igyekszik a csárda felé. A karcsú emlékoszlop rá­rajzolódik a világoskék háttérre. — Megcsúszott alattam a föld ... — János elhallgat, nyel egyet. Mégsem olyan könnyű ilyesmiről beszélni. — Egyedül maradtam, mihez kezdjek itt, a tó mellett? Édesanyám Kaposváron, a testvéreim is messze Somogybán . . . Kiléptem a kotrásoktól, jelentkeztem tengeri szolgálatra. Reflexszerűen rápillantok. Mintha azt vizsgálnám: alkalmas lenne a tenger­re? A képzelet ma is viharvert fickó­kat helyez a háborgó vizekre. János harmincöt éves. Megszokta a mázsás súlyokat. Hozzáedződött ahhoz, hogy a legkisebb részesedést kérje a minden­napoktól. Reggel egy kupica pálinka, egy üveg sör... Éppen odaillene egy tengerjáróra. A szemével a távolba int, ahol a föld összeér az éggel: — Valahol Af ri kánál hajóznék most... Ha be nem nézek a Lidóba. Vasárnap volt. Az egyik asztalnál isme­rősök. Az ismerősök között ott ült Ibo­lya. Kis szünet után: — Néha azt sem tudja az ember, mit cselekszik. Az állomásnál vettem egy csokor szegfűt. . . Fogalmam sincs, miért vettem meg. Ezt a szegfűt szoron­gattam a kezemben, amikor beléptem a Lidóba. Aztán átnyújtottam Ibolyá­nak ... — És a tenger?-—- Most már. . . marad a tó. 14

Next

/
Thumbnails
Contents