Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 5. szám
Kosa Csaba i4 tó mellett Ahogy belépünk, a vendégsereg elhalkul. János megjelenése tekintélyt parancsoló. Magasságra közel százkilencven centi: széles váll, kidolgozott izmok. A barnára cserződött arcon lapos orr. Odamegy a pulthoz, megáll! egy kis fekete ember előtt. — Kérem szépen — kezdi, és előadja, hogy kit keres Páikozdon. Pislognak rá oldalról, nem csap-e mégis egy váratlan pillanatban a bádogpultra, ahogy a külsejétől elvárható lenne. Amikor bizonyossá válik, hogy az udvariasság tartós, egyszerre köréje gyűlnek. öten-hatan is magyaráznak. Gyümölcsfáikkal megrakott kertek között indulunk az öregfaluba. A fejemben az jár: akárhogy is, az előbb a kocsmában megrettentek tőle . . . Eszembe jut, hogy János öklözött. Igazolt sportoló volt. Azt hiszem, a kisváitósúlyt emlegette előttem. Csapatától — első osztályú együttes volt — többen bekerültek a válogatottba. Ha komolyan veszi a bokszolást, Jánosnak is lehetett volna esélye. „Rájöttem, hogy vannak túl nagy pofonok. Kihajtják az ember fejéből az értelmes gondolatokat. Még idejében kiszálltam. Nem kell megvárni a kiszámolást." — Mióta Velencére került . . . verekedett-e? — A bunyós sohasem üt meg civilt. Ez törvény. Tornácos, fehérre meszelt ház elé érkezünk. Anyóka tipeg át a küszöbön, hunyorogva méregeti Jánost. Aztán megrázza ezüstösen fénylő fejét. — Elkésett, kedvesem. Kiadtam már az utcai szobát. Odaadtam egy fiatal párnak . . . — Akkor menjünk — biccent János. Albérleti kőrútján megtanulta már a leckét. Manapság faluhelyen sem könnyű megfelelő szálláshoz jutni, az árak pedig alig maradnak eü a pestiek mögött. Pákozd még Velencénél is drágább, mert néhány kilométerrel közelebb esik Fehérvárhoz. Igaz, hogy János munkahelye megtéríti az albérleti díj felét. Kívülről mustrálgatunk egy féltérdre ereszkedett házat. Netán a jövendő átmeneti otthont. Az ablakon pókhálók radarernyői, a nádtetőn zöld rothadásfoltok. János somogyi. Arra gondolok, milyen természetesnek találjuk, hogy bárhonnan, az ország bármelyik szegletéből egyenes út vezet a fővárosba. A leágazások, a mellékösvények miért tűnnek rendellenesnek? Miiért jut eszembe nekem is éppen litt, a kapu előtt tudakozódni: mi hozta a tó mellé Jánost?-—■ A nagybátyám a tavon dolgozott. A kotrásoknál, mint főnormás. Egyszer meglátogattam . . . Az emeletes ház sarkánál kutya csahol. Megjelenik a gazda. Asztalos. Kék vászonnadrág, enyvtől ragacsos kéz. Annyi a megrendelése, hogy vasárnapra is marad belőle. János belefog a magyarázatba. Mindössze egyetlen esztendőről lenne szó, ezt szerződésben kikötnék. Addigra lakáshoz jutnak Fehérváron . . . így hozta a sors: elvált, szeretne másodszor nősülni. A jövendő felesége Fehérvárott van állásban, adminisztrátor, és hát nehezen bírja a коrai kelést, a sok buszozást. — Értem én! — Az asztalos barátságosan toporog mellettünk. Az ő szép, nagy háza mellett persze nem mutat előnyösen a nádtetős házikó. Dehát itt kínálkozott vétel, megvásárolta a lányának . . . Jövőre lebontja, de a földes szobában addig is meszelni, üvegezni kéne . . . — Kiveszi? — Már a tó menti országúton járunk. — Átbiciklizünk délután. Ibolyának is 'látnia kell ... — Rendbehoznák ők az egerek menedékhelyét. Velencén sem laknak sokkal jobb körülmények között. üres a tó. A nyári vitorlásokat elfújta az első szeptemberi szél. Csak egy koitiróhajó horgonyoz benn a víz közepén. — Szóval meglátogatta a nagybátyját. A főnormást. . . — Hívott erősen. Akarsz jól keresni? Igazán jól! —■ Jól keresett? — A tó felé nézek, ahol a hajót látjuk. — A hatezer kijött. Két esztendeje megfordultam a kotrón, ahol matrózkodott. Dohogott a gépház, forogtak az iszapmérő vaskannák. Mint az óriáskerék a Vidám Parkban. Egy-egy kannában mázsányi súly jött fel alulról. A gép elvégezte a nehezét. De ha az iszap anyaggá keményedéit, és beágyazódott a vaskosárba, lapáttal kellett kifordítaniuk a matrózoknak. Két ember birkózott kilencvenszáz kilós tömeggel. És az iszap sűrűn bekeményedett. . . — Mennyit is húzott le? öt évet? — Aztán megszólalt a gong. Legtöbben félévig sem maradtak. De már éreztem, hogy abba kell hagyni. Elvástam én is. Mióta kijött a tóról, meghízott. Megvastagodott a dereka. El is ajándékozta az egyenruhája zakóját az egyik barátjának. — Nemcsak fizikailag készültem ki. Idegileg is .. . — A válás? — Az! — Nem titok. Míg ő törte magát a kotrón, hogy meglegyen a bútorra való, hogy összegyűjtsék a lakásra valót, a felesége eljárogatott Fehérvárra. Sok szabadidő, sok városnézés, egyszer csak bejelenti, hogy elválik. A gyereket is viszi magával, az új házasságba . . . Nem titok az sem, hogy szerelemből házasodtak össze. Amikor János Velencén megragadt, munkásszálláson lakott. A boltban ismerkedtek meg. „Eljön velem szórakozni?” A lány sem hozott vagyont a házasságba, egy szál ruhában kezdték. Él egy öreg cipész a templom mellett, nála vettek szállást. Egy kis kamra, meg egy fél, a konyhának... — Jól megvoltunk Zsó bácsival — így hívják a cipészt. — Nincsen senkije, nem főznek, nem mosnak rá . . . Atballag a kocsmába, ott üldögél naphosszat. Szombat esténként elvittük magunkkal. Vacsorára, sörre, ahogy alakult . . . Szóval megvoltunk békességben . . . Közben megszületett a gyerek is. Nem volt nekem más követelésem az élettől . . . Hátunk mögött hagyjuk a Szúnyogszigetet. Kirándulóbusz igyekszik a csárda felé. A karcsú emlékoszlop rárajzolódik a világoskék háttérre. — Megcsúszott alattam a föld ... — János elhallgat, nyel egyet. Mégsem olyan könnyű ilyesmiről beszélni. — Egyedül maradtam, mihez kezdjek itt, a tó mellett? Édesanyám Kaposváron, a testvéreim is messze Somogybán . . . Kiléptem a kotrásoktól, jelentkeztem tengeri szolgálatra. Reflexszerűen rápillantok. Mintha azt vizsgálnám: alkalmas lenne a tengerre? A képzelet ma is viharvert fickókat helyez a háborgó vizekre. János harmincöt éves. Megszokta a mázsás súlyokat. Hozzáedződött ahhoz, hogy a legkisebb részesedést kérje a mindennapoktól. Reggel egy kupica pálinka, egy üveg sör... Éppen odaillene egy tengerjáróra. A szemével a távolba int, ahol a föld összeér az éggel: — Valahol Af ri kánál hajóznék most... Ha be nem nézek a Lidóba. Vasárnap volt. Az egyik asztalnál ismerősök. Az ismerősök között ott ült Ibolya. Kis szünet után: — Néha azt sem tudja az ember, mit cselekszik. Az állomásnál vettem egy csokor szegfűt. . . Fogalmam sincs, miért vettem meg. Ezt a szegfűt szorongattam a kezemben, amikor beléptem a Lidóba. Aztán átnyújtottam Ibolyának ... — És a tenger?-—- Most már. . . marad a tó. 14
