Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 6. szám
Százéves évforduló Tiszai töltésszakadás az Alsótiszavidéki VÍZIG területén A Tisza szabályozósának befejezésével biztonságosabbá vált az árvízvédelmi töltésrendszer. Vannak már olyan hosszabb töltésszakaszok, amelyeken száz év óta eredményes az árvizek elleni küzdelem. Csongrád megyében immár száz éve nem törhetett ki gátjai közül a Tisza. A Magyar Hidrológiai Társaság Szegedi Területi Szervezete, az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, és annak Hódmezővásárhelyi Szakaszmérnöksége 1987. június 1-jén, a századik évfordulón, az utolsó töltésszakadás színhelyén, a nagyfai Holt-Tisza meder melletti kistiszai csatornaőrháznál emlékülést rendezett. Az ülésen részt vett Polgár László, az Országos Vízügyi Hivatal képviselője. Sugár József, Hódmezővásárhely városi pártbizottságának titkára, Lehmann István, Hódmezővásárhely város tanácsa ált. elnökhelyettese, dr. Zentay Tibor, a Magyar Állami Földtani Intézet kirendeltségvezetője, dr. Simády Béla, az ATIVIZIG igazgatója, Kardos Imre, az ATIVIZIG főmérnöke, Kenéz Imre, a Hódmezővásárhelyi Szakaszmérnökség vezetője. Az emlékülést dr. Vágás István, a Hidrológiai Társaság Szegedi Területi Szervezetének alelnöke nyitotta meg. A megemlékezést Kemény Lászlóné, a szakaszmérnökség helyettes vezetője tartotta meg. 1887. június 1-jén a kistiszai zsilip összeomlott. „Tisza Maros Körös közt van egy nagy sziget, Melyen van sok tér, föld, sok berek, sok liget. Nyargal itt a jó ló untig, nem csak igét, Itt sok jámbor magyar szántogat, veteget. Mint osztón a Maros bé folyt a Tiszában Két mérfölddel fellyebb a két víz torkában Mező Vásárhelynek akadhatsz nyomában Szegedről itt lehetsz vizen két órában.” (Szőnyi Benjámin) így írt a szabályozás előtti időkről az akkori költő. A 18. század második felében kezdett erősödni a vizek által létrehozott, elvadult állapotok megjavításának igénye. Az országos munkálatokat mindazonáltal csak 1846-ban kezdhették meg Széchenyi István kezdeményezése nyomán. A szabadságharc leverését követő gazdasági helyzetben a kivitelezések elhúzódtak és az árvízmentesítéssel párhuzamos belvízrendezés feladatai is késedelmet szenvedtek. A Tisza-Maros szögében a múlt század 70-es éveiben a belvízrendezés elengedhetetlenné vált, mert a sok ér és tó a mély területeket elingoványosította. Sőt, a Hódtó — amelynek vízállása a Tisza vízállásától függött — Hódmezővásárhely városát árvízzel is fenyegette. A parton lakók gerendákat, karókat vertek le, rőzsével, náddal tölttötték ki közüket, és hátulról földet hánytak mellé. Az árvíz elvonultával a gerendákat, karókat kiszedték, behordták az udvarokra, tárolták, amíg ismét szükség nem lett rájuk. 1856-ig a Hódtón még hajók is közlekedtek. Ezeket lovak húzták, sőt, ha a lovak járóútja elingoványosodott, vasmacskán vonták a hajókat. 1878-ban és 79-ben a Mindszent- Apátfalvi Armentesítő Társulat elkészítette a Papere-Hódtói és a Kopáncs- Kistiszai belvízcsatornák tervét. A terv szerint árvizek idején a gőzüzemű kistiszai szivattyútelep volt hivatott átemelni a mentesített terület belvizeit a Tiszába. Gravitációs bevezetés lehetősége esetén a kistiszai zsilipen át vezették a belvizet a Tiszába. A Tisza—Maros szögben ma is jórészt a két említett belvíz főcsatorna a meghatározó, ezekkel oldották meg a belvízelvezetés döntő részét. Az 1880 körüli években a szabályozott Tisza 89. sz. átvágása által elvágott kanyarulat tetőpontjában, a későbbi holtmeder közelében az árvízvédelmi töltésben építették meg a kistiszai zsilipet. A 89. sz. átvágás vezérárka 1862-ben készült el. Az átvágás — kotrások segítségével is — csak 1900 körül fejlődött ki véglegesen. Csak ezt követően helyezték át az árvízvédelmi töltést, úgy, hogy végtére a teljes holtmeder és régi töltés az általuk körülvett területtel együtt mentett oldalra került. A régi zsilip kivitelezési munkáit vállalkozó végezte — a nevét ma már nem ismerjük. Az építést folyamatosan ellenőrizte a Körös—Tisza—Maros Arvízmentesítő és Belvízszabályozó Társulat főmérnöke. A munka minőségét érintő kifogások bekerültek az építési naplóba, amelyek alapján a Társulat nem akart hozzájárulni a műtárgy átvételéhez. Végül, „felső nyomásra” csak hozzájárultak az átvételhez, hogy a pénzügyi elszámolást könnyebben elvégezhessék. A Társulat főigazgatója ekkor Fekete Márton, főmérnöke Szojka Gusztáv volt. 1887. június 1-jén bekövetkezett a katasztrófa. Szép idő volt. A Tisza alig ért a töltés lábáig. A helyi mércén 672 cm, a szegedi vízmércén 649 cm volt a vízállás. (Szegeden 1879-ben 806 cm okozott katasztrófát.) Délelőtt azonban egy rövid óra alatt az egész kistiszai zsilip kifordult a helyéből, hidraulikus talajtörés következett be. A Tisza vize „mérhetetlen erővel rohant a zsilip-csatornába, és ebből a mentesített, virágzó, és különösen ebben az évben gazdag terméssel biztató réti területeinkre” — írta Hódmezővásárhely Tanácsának egykorú közgyűlési jegyzőkönyve. Du 2 órakor Pokomándy István társulati szakigazgató, árvízi ágazatvezető értesítette a város törvényhatóságát, majd a helyszínre sietett. A város meghúzatta a vészharangot. Megkezdődött az élet- és vagyonmentés. A tanács teljhatalmú „vészbizottság”-ra ruházta a védelemvezetést. Közerő igénybevételével, gőzhajó kirendelésével védelmi anyagot és munkás erőt szállítottak a szakadás helyszínére. A Társulat vezetőit azonnal felfüggesztették állásukból és fegyelmi eljárást indítottak ellenük. Bebizonyosodott azonban a felfüggesztés alá helyezettek ártatlansága, mert a vizsgálat kimutatta, hogy a tönkrement műtárgy alapozása elégtelen kiterjedésű volt, szerkezete tökéletlen, a kivitelezés hibás. A társulati vezetőket visszahelyezték állásukba. A városi vészbizottság 1887. július 12-én fejezte be működését. Az árvíz Hódmezővásárhely határából 9090 hektárt, a ma Szegedhez tartozó Tápéi Rét területéből 8172 hektárt öntött el. A százezer akkori forintos védekezési költség a várost hozta nehéz helyzetbe. 578 család közt pénz- és búza segélyeket kellett szétosztani. A helyreállítási munkákat a Körös— Tisza—Marosi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat tervezte, s Deutsch Emil vállalkozó vállalata végezte el. Ámbár a végrehajtást a tavaszi ár- és belvizek jelentkezése előtt, 1888. március 15-ig kívánták befejezni, mégis sikerült a kész műtárgyat 1887. december 22-re átadni. A múlt század utolsó évtizedének társulati árvízvédelmi és belvízvédekező munkái irányításában az akkori Hódmezővásárhelyi Szakaszmérnökség főmérnöke, Endre Andor végzett fontos munkát. 1870—1900 közötti működése alatt számos létesítmény épült az ő felügyelete mellett. 1934. szeptember 18-án a Körös— Tisza—Marosi Társulat központi választmányi ülése jóváhagyta Benes Gyula, akkori szakasz-főmérnök javaslatát, hogy Endre Andor működését emlékmű örökítse meg. Az emlékmű annak a két nagy gránitkőnek a felhasználásával épült, amely a régi, gőzüzemű szivattyútelep gépalapja volt. Ma is megvan, nemrég felújították. A néhány éve elhunyt Nővé Lajos mérnök úgy tudta, hogy Endre Andor különösen kedvelte a kistiszai gátőrtelepet. Állítólag itt még Rózsa Sándorral is találkozott. Az emlékoszlop a száz évvel ezelőtti gátszakadás tanulságaira is emlékeztet. A megemlékezést követően az emlékülés résztvevői szakmai beszélgetést folytattak, amelyen a hozzászólók értékelték az árvízvédelmi műtárgy felülvizsgálatok fontosságát, a munkák szigorú ellenőrzésének jelentőségét, a házilagos kivitel előnyeit, az idegen vállalatok megbízásának kockázatait. A hozzászólók megemlékeztek a Körös-Tisza-Marosi Társulat államosítás előtti utolsó főmérnökéről, Vekerdy Sándorról is. A méltatást Vekerdy Ferenc mérnök, a néhai társulati főmérnök fia köszönte meg. 16
