Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)

1987 / 5. szám

A vizek varázsa г Beszélgetés dr. Horváth Árpáddal Negyven könyve jelent meg eddig. Technikatörténeti író — olyan té­mák kötik le, amelyek csak ritkán ihletik meg az írókat. Könyveiben gyakran láttatja az olvasóval a tech­nika és a víz kapcsolatát. Egyébként is sok-sok élmény, emlék köti a vizek­hez. Ha az életrajzát nézzük: éppen nyolcvan esztendeje született, Győrött, a három folyó városában. — így nevezik valóban, az útiköny­vek is. Hibásan . . . Mert négy folyó ta­lálkozik a szülővárosomban: a Mosoni- Duna, a Rába, a Rábca és a régi Rába medrében álmosan folydogáló Marcal ... A vizek világa korán fel­ébresztette az érdeklődésemet. Gyer­mekkoromban a tündéri kis Pándzsa-ér partján libát legeltettem és arról ál­modoztam, hogy felkeresem a forrását, mint az Afrika-utazók a Nílus, Kongó vagy Zambézi forrásvidékét. Feledhetetlen vakációkat töltöttem el a kis pápai Külümalomban. A „külü" szó a posztóványoló malmok szövet­megmunkáló szerkezetét jelző „kölyü” szóból származik. A kölyüt a pápaiak torzították külü-re. Pápán egyébként még az én gyerekkoromban ahogy a lovat „lu"-nak, úgy mondták a kö­lyüt külünek. A pápai Külümalom a 19. század közepéig mint „urodalmi kallómalom" szerepelt az összeírásokban, csak a szűrposztó-kereslet csökkenésével ala­kították át gabonaőrlő malommá. Te­hát ebben a középkor technikáját tük­röző kis malomban szereztem első be­nyomásaimat a hidrotechnikáról. Ma is érzem a finom víz-szagot, amit a dúslombú nyárfákkal szegélyezett Tapolca folyócskáról vitt szét a szellő. A kerékházban komótosan forgott, az alulcsapott vízikerék, csepegett róla a víz. Hűvösséget árasztott, faalkatré­szeit moha lepte be. Haj, de sokszor néztem elmélázva a vizeskereket, a kerék előtti „geráblát” (gereblyét, szaknyelven tű-gátat) a felhúzható zsi­liptáblákat! Elgondolkodva néztem, amint méltóságteljesen „hurcolta” a kerék a malmot. (Molnárok szerint a kerék nem hajtotta, hanem hurcolta a malmot.) Nem kellett szénért, olajért, villamosenergiáért fizetni, a malom in­gyen őrölt. Nyáron a falon átnyúló tengellyel cséplőgépet hajtottak és még villanyáramot is fejlesztettek. Szerelmem, a vizeskerék vastag ba­konyi tölgyrönkből készült tengelyének egyik vége facsapágyban forgott. A malomba, benyúló végén nagy homlok­fogaskerék kúpkerék útján hajtotta a transzmissziót, ami azután a kopáro­kat, hengerszéket, hasábszitákat, dara­masinákat, serlegfelvonókat, csigákat működtette. A malom mögött a folyócska tóvá szélesült, partjáról karók emelkedtek. Valamikor azokhoz kötötték a birkákat, amikor a gyapjút „háton mosták” (a mosás nélkül nyírt gyapjút „zsírban nyírt”-nak mondták. A gyapjút pápai és vidéki asszonyok gyalogorsón, vagy rokkán finomfonallá sodorták. Ebből szőtték a takácsok a szövetet, amit a Külümalomban posztóvá ványoltak. A nyersposztót nyírták, vasalták és a szűrszabók cifraszűrt készítettek belőle. Anyai dédapám szűrszabó volt. A szűr­szabók éppúgy eltűntek, mint a kis kallózómalmok, pásztorok és bakonyi betyárok, akik szűrben járták a réte­ket, erdőket. Napjainkban a számomra oly ked­ves emlékű Külümalom, akárcsak több­száz kortársa szerte az országban, dü­­ledezik. A Tapolca medre porzik, a gé­peket ócskavasba adták, faalkatrészeit eltüzelték. Az államosítás, majd a mélyművelésű bauxitbányák által eltün­tetett erővizek hiánya örökre elnémí­totta ezeket a kis malmokat, az egy­kor oly szorgalmas, szerény jómódban élő molnárgazdák ma szociális segé­lyen tengődnek. Már aki még él. Nyu­gaton az elnémult malmokat festők, szobrászok, írók vásárolják meg, ahol nyugodtan tudnak dolgozni. A mieink üresen ásítanak, omladoznak. — Az ifjúkor még a négy folyó vá­rosáé? — Igen, sőt a diplomaszerzés után is Győr adott nekem kenyeret. Kicsiny karéjt, igaz, de mégiscsak adott. Ha­nem előbb a boldogabb esztendők­ről .. . A víz tudományos tanulmányozása a győri gimnáziumban, a tudós Ferenczy tanár úr óráin kezdődött el. Bemutatta a közlekedő edényeket, a hajcsöveket, a Papin fazekat, Bramah sajtót, szi­­vattyúmodelleket, vízikerék és turbina­kerék működését. Villamosárammal vi­zet is bontott, örökemlékezetű tanár feledhetetlen órái . . . Egyetemi éveim alatt nyaranta a ré­gi győri fauszodában úszómesterked­tem. Reggel 6-tól este 8-ig úszást ok­tattam. Az uszodát a 19. század első évtizedében hatalmas vörösfenyő szál­fákból összeállított tutajra építették. Férfi és női „tükör” fürdők különültek el. A „tükör” fapadlós, léceken függő medence volt, állandóan friss Dunavíz áramlott át rajta. Egy nagy, mély me­dencében férfiak és nők felváltva fürödtek. A kitűnően megtervezett és remek ácsmunkával felépített uszo­dát az én időmben egy Nagy nevű ácsfamília tagjai szerelték össze ta­vaszon és szedték szét őszön. Ha majd egyszer megkotorják a régi uszoda he­lyét, sok-sok ácsszekercét és selmeci pipát fognak találni. A szekercéket a munka hevében ejtették az ácsok víz­be, a selmeci pipa szopókáját akkor harapták el, amikor nagyon meg kel­lett izmaikat feszíteni. Ott lesz majd az iszapban az én zsebkésem is. 1927 nyarán kánikulai napok után óriási zivatar vonult végig a városon. A felhőszakadást kísérő orkánerejű szél nekifeküdt az uszodaépítménynek és megnyomta. A kikötőlánc elszakadt és a tutaj-uszoda úszni kezdett lefelé a forgalmas cölöpjármos híd és a mel­lette épült új Duna-híd szerelőhídja felé. Ha odaér, menthetetlenül lerom­bolja. Úszómester „kollégámmal” ladikba ugrottunk és a parton évtizedek óta heverő, földbe süllyedt óriási horgony­hoz drótkötelet erősítettünk, majd má­sik végét az uszodaépítmény egyik ke­resztgerendáján átvetve ácskapoccsal rögzítettük. A kötél megfeszült, a vas­macska tartotta. Az uszoda (benne leg­alább száz emberrel) megállt. Jól emlékszem a Rábca torkolatánál vízbe borult kotróhajóra is. A kavics­kotrót télire kikötötték, bezárták és magára hagyták. A tavaszi árhullám felemelte, és a hajó kiúszott a partra. Fele a part, fele mélyvíz fölött lebe­gett. Az árhullám levonultával a hajó is ereszkedett, de csak féloldalason, part felőli része a meder szélén ma­radt, víz felőli része lesüllyedt. Addig ereszkedett, míg bele nem dőlt a Rábca piszkos vizébe. Évtizedekig he­vert felborulva, míg azután utászkato­nák körülcölöpözték és kiemelték. Ugyancsak a Rábcán ma is látható egy régi vashíd. A század elején a Rábca még a mai Bercsényi liget he­lyén folyt, Győr Belvárosából hídon le­hetett Győrszigetbe átmenni. Az ismét­lődő árvizek miatt a Rábca medrét át­helyezték s ezzel a híd feleslegessé vált. (Ma a Híd utca van a helyén.) A Pinnyéd felé vezető országútnak híd kellett. Egyszerűnek látszott a régi híd lebontása és új helyén összeállítása. Ehelyett szellemes módszerrel oldották meg a kérdést. Két uszályt egymáshoz közel rögzí­tettek, majd gerendamáglyát építettek rájuk úgy, hogy a máglya felső felülete a híd alsó lemezeit elérte. Ekkor vizet engedtek az uszályokba, azok lesül­lyedtek. A máglyát tovább magasítot­ták. A vizet a hajókból kiszivattyúzva felemelkedtek, velük a híd is. így fel­emelve egy kis gőzös átvontatta a hi­dat új helyére, ahol a hajókba vizet engedve lesüllyedtek és a híd ráült a partpillérekre. Ma is úgy van 1908 óta. Most ismét új Rábca medret terveznek és minden bizonnyal a 80 éves mód­szerrel a hidat ismét új helyére viszik. Itt tán megmarad az idők végezetéig, illetve a szerkezet végleges elavulásáig. Győrött történt az is, hogy megcsa­pott a történelem szele. Az első világ­háború alatt a győri bosnyák gyalog­ezred és a К. u. K. pionierok — utá­szok — erőszakos folyamátkelési gya­korlatot mutattak be a Dunán. Ott szorongtam a tömegben, mint kisdiák, a Duna hullámterén lévő réten. Ro­hamjárőrök keltek át utószladikon a vízen és szuronyrohamot indítottak a töltésen beásott „ellenség” ellen. Pon­tonok jöttek mentek a két part között, a pionierok állva eveztek a pontonban. Nem gondoltam, hogy két évtized sem telik el és ugyanúgy tolom, ugyanott a pontonevezőt. A gyakorlat végén ha­­dihidat vertek a Dunán és azon vonul­tak huszárok, tüzérek, gyalogosok. Iz­galmas bemutató volt. Előkészület az isonzói és piavei csatákra s az országot veszejtő katasztrófákra. 1931-ben, diplomával a kezemben, reménytelen helyzetemben, aztán ne­kem is be kellett állnom katonának. Hordtam a gerendát, pallót, partfát, hevedert, „szeges alátét"-et, baklán­cot. Sokadmagammal vittem — vál­lon — a pontont, horgonyt vetettem és 18

Next

/
Thumbnails
Contents