Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 6. szám
A trianoni békeszerződésben megállapított új országhatárok a Duna vízgyűjtőjében a hajózható folyók, továbbá számos kisebb vízfolyás mentén haladnak, vagy azokat metszik. (1921. XXXIII. törvény). A békeparancs 292. szakasza meghatározza a közös érdek fogalmát, a 293. szakasz pedig megalkotja a Duna medencére (az Oltót kivéve) a ,,Dunai Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság"-ot (Comission Technique Permanente du Regine des Eaux du Danube: CRED). A CRED 1923-ban alkotta meg alapszabályait Párizsban. Ugyanebben az időben egy műszaki bizottság a CRED-től függetlenül, felszámolta a trianoni határral kettémetszett összes vízitársulatot. Ez a bizottság nem csak a felszámolást végezte el, hanem létrehozta a magyar—román általános vízügyi egyezményt. Az általános egyezményről Bukarestben felvett jegyzőkönyvet 1924 április 14-én írta alá a két állam megbízottja. Ez az általános egyezmény — amely 1945-ig maradt érvényben — alapja a két állam közötti közös vízügyek intézésének. Ennek az egyezménynek a 8. §-ában előírták a magyar—román állandó vízügyi műszaki bizottság megszervezését (egy magyar és egy román taggal). Ezen időszak volt az együttműködés első szakasza (1925—1945). A magyar—román állandó vízügyi műszaki bizottság először 1925. június 23-án ült össze Nagykárolyban. A bizottság ezt követően általában évente találkozott, felváltva a két állam területén. A találkozókon a tárgyalások előtt alapos, közös helyszíni szemlét tartottak. A bizottság főbb feladatai voltak: — a hidro-meteorológiai adatcsere megszervezése, — a vízépítési munkák hatásvizsgálata és összehangolása, — magyar vízhasználatok részére a szükséges vízmennyiség biztosítása, — árvíz- és belvíz védekezés alatti együttműködés javítása, — műszaki tervek egyeztetése, — az elvégzett munkák helyszíni ellenőrzése, — az együttműködés technikai feltételeinek biztosítása. Ezek a feladatok jelentik ma is az együttműködés alapját — kiegészülve néhány speciális kérdéssel. Ezen időszak alatt az együttműködésben a legtöbb gondot az árvíz és belvíz elleni védekezés okozta. A román területi töltés építési és erősítési munkák — anyagi nehézségek miatt — igen lassan haladtak. Az 1925. és 1932. évi árvízkatasztrófák után a magyar fél ,,határtöltést” tervezett a volt ,,Fekete-Körösi" társulat minden mélyfekvésű területén. Ennek a töltésnek a tervét a magyar—román vízügyi műszaki bizottság tárgyalta és jóváhagyta. A bizottság a kész műveket a helyszínen megvizsgálta és azok ellen észrevételt nem tett. A magyar—román műszaki bizottság 1926-ban egy csehszlovák taggal egészült ki. Az így megalakult hármas bizottság először 1926. április 10-én ült Д magyar-román vízügyi együttműködés hat évtizede össze Szatmárnémetiben. A bizottság hatásköre a Felső-Tisza, Batár, Palád és Túr térségére terjedt ki. A hármas bizottság évente rendszeresen ülésezett, helyszíni szemléket tartott és fő tevékenysége az összehangolt nagyvízi mederrendezés volt. A közös munkát 1925-től az ismert politikai helyzet terhelte és nagyfokú kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. Viszszahúzó erő volt a háború utáni nehéz gazdasági helyzet is, az együttműködést zavarta, hogy a két fél a vízgazdálkodási célra fordítható összegeket különböző ütemben tudta biztosítani. Valószínű ennek tudható be az 1925. és 1932. évi árvízkatasztrófa is. Jellemző a bizalmatlanságra, hogy az 1925. évi árvíz után a magyar fél a CRED-től ténymegállapító bizottságot kért, amely természetesen az árvízlevonulása után a töltésszakadások okait nem tudta egyértelműen megállapítani. Sok vitát okozott még a kettévágott társulatok vagyoni helyzetének rendezése, a műszaki dokumentációk kölcsönös cseréje, megosztása. Érdemes megemlíteni, hogy már az első ülésen téma volt többek között a magyar vízhasználatok részére szükséges vízmennyiség biztosítása. Ezen időszak utolsó ülését a bizottság 1938. június 10-én tartotta Beregszászon. A politikai helyzet akkor már válságos volt, de mint egy akkori jelentés írja: ,,a helyszíni szemle akadálytalanul megtörtént és a tárgyalást semmi sem zavarta meg.” 1945 őszén az 1924. évihez hasonló körülmények között indultak a tárgyalások, rossz politikai hangulatban és még roszszabb gazdasági helyzetben. A különbség talán csak az volt, hogy 1924-ben a Francia Bizottság, 1945-ben a Szövetséges Haderők ellenőrzése alatt kezdődtek a tárgyalások. Az első tárgyalásokon a fő téma a háborús károk felmérése, helyreállítása és az együttműködés megszervezése volt. Ezen kérdésekkel foglalkozott az újonnan megalakult Magyar—Román Műszaki Bizottság I. rendes ülése 1947 februárban, Bukarestben. Az új egyezmény elkészültéig a felek annak a megegyezésnek értelmében jártak el, amelyet 1924-ben, a határmenti folyók vízjárására és a határ által kettészelt ármentesítő társulatok felszámolására kötöttek. Ezen időszak első ülésén, 1947-ben a bizottság, a magyar fél kezdeményezésére elhatározta egy új egyezmény kidolgozását. Az új egyezmény végülis 1950-ben lépett érvénybe, és 1961-ben járt le — ezen időtartam nevezhető az együttműködés második szakaszának (1947—1961). Ezen idő alatt a bizottság 13 alkalommal ülésezett és a kérdések köre számos témával bővült. Az újonnan felmerült témák közül néhány: vízállásjelző szolgálat szervezése, határátlépési engedélyek, egymás területén maradt iratok és tervek cseréje, vízszolgáltatási költségek, nyugdíjügyek, belvíz visszatartás román területen, határmenti lokalizációs töltések kérdése, Maros folyó közös szabályozási terve, és jelentkezett a vízszennyezés kérdése. A felsorolás nem teljes, és inkább időrendi, mint fontossági. Közben az együttműködésnek pozitív eleme volt a közös műszaki tervező csoport szervezése és működése. Lényegében megfelelt a mai albizottsági munkának, de mélyebb műszaki tartalommal. A közös műszaki tervező csoport jó munkáját bizonyítja, hogy sok terve eredménye ma is alapja az együttműködésnek. Tanulságos közel 30 év távlatából néhány témát az ülések anyagából felidézni. II. ülés 1947. június, Budapest. Elvi megállapodás: „A román területen megépítendő csctorna a magyar csatornához fog alkalmazkodni, hasonlóképpen megállapítandó majd a román társulat hozzájárulási költsége, abban az esetben, ha kiadások merülnek fel a magyar területen levő csatornaszakasz bővítése érdekében." ,,A román társulat arányosan fog hozzájárulni a szivattyúzási költségekhez.” „Határmenti lokalizációs töltések nem akadályozhatják a vizek szabad lefolyását.” IV. ülés 1948. november, Budapest A magyar kormány a lakolizációs töltések átvágásának témáját nem hagyta jóvá. „A töltések kérdésének végleges megoldásáig a Magyar Népköztársaság fenntartja magának a meglevő töltések rendes karbantartásának jogát, hogy közvetlen árvízveszély esetén területeit ezeken a töltéseken minden rendelkezésre álló eszközzel megvédje." V. ülés 1950. szeptember, Bukarest „A Magyar Népköztársaság vállalja a lokalizációs töltések által akadályozott, a román területről eredő és a jelenlegi állapotnak megfelelő belvizek levezetése céljából a lokalizáló töltések átvágását.” Közös tervező bizottság meghatározta az átvágások helyét és méreteit, a végrehajtására 1953-ban került sor. Megkezdődött a közös árvízvédekezési szabályzat kidolgozása is. Az 1950-ben hatályba lépett egyezmény megfelelt az akkori követelményeknek. Szabályozta az együttműködés fő területeit és megszabta azok kereteit. Az egyezmény mellékletében rögzíti az együttműködés területi hatályát. Ez román területen, átlagosan egy 20 km-es sáv. Ezen közös érdekeltségű szakaszon túl a vízgyűjtőn végzett műszaki beavatkozások kérdésében az egyezmény 2. cikke kimondja, hogy: „egyik fél sem végez olyan munkát, tesz olyan intézkedést, amely a vizek rezsimjét megváltoztatja a határszelvényben, vagy a másik fél területén kárt okoz.” 12