Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 4. szám
EMBER ÉS TECHNIKA A TUDOMÁNYOS-TECHNIKAI FORRADALOM ÉS AZ EMBERI TÉNYEZŐK SZEREPE A VÍZÜGYI ÁGAZATBAN. DOKTORI ÉRTEKEZÉS A közelmúltban védte meg az MSZMP KB Politikai Főiskoláján a fenti címmel benyújtott doktori értekezését Halász Rudolf, az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóság osztályvezetője. A Szerző rendkívül időszerű témát választott értekezése tárgyául, amikor arra vállalkozott, hogy bemutassa a tudományos technikai forradalom és az emberi tényezők szerepét, kölcsönhatását egy konkrét terület, a vízügyi ágazat vonatkozásában. Vállalkozása elsősorban azért elismerésre méltó, mivel tudatosan igyekszik ráirányítani a figyelmet arra, hogy a világszerte kibontakozó tudományos-technikai forradalom vívmányainak felhasználása mennyire komplex feladatot jelent annak érdekében, hogy az alapvető cél, a hatékonyság kellőképpen érvényesülhessen. Értekezésén végig vonul annak a fontos alapelvnek a bizonyítása, hogy a tudományos-technikai forradalom mélyreható változásokat idéz elő és követel meg a munka fejlődésében, az ember termelőképességeinek kibontakoztatásában. A foglalkoztatottsági és a szakképzettségi szerkezet változásai a vízügyi ágazatban — a népgazdaság más ágazataihoz hasonlóan — szükségessé teszik az általános műveltség és szakképzettség átlagos színvonalának emelkedését. Az értekezés a szóbanforgó problémákra a valós igényeknek megfelelően keresi a választ, ezért megállapításai, következtetései a gyakorlatban jól hasznosíthatók. A gondos elemző munkával, nagy szakmai hozzáértéssel összeállított értekezés I. fejezete lényegre törően vázolja a vízügyi ágazat sajátosságait, míg a II. fejezetben foglaltak tömör összefoglalása jól bemutatja a tudományos-technikai forradalom lényegét, az ezzel összefüggő munkaerő-problémákat, kihangsúlyozva az emberi tényező meghatározó szerepét, abban a felfogásban, hogy nálunk a legnagyobb értéket nem a föld belsejében lévő ásványi kincsek, hanem maguk az emberek, a bennük felhalmozott tudás, ismeretek, tapasztalat és gyakorlati képességek képezik. Az a tény, hogy az emberi erőforrás értéke ilyen jelentős, tanúsítja, hogy az oktatás, a képzés és továbbképzés — a maga nemében — sajátos beruházás, melynek eredményeként a társadalom nem kis mértékben növelheti gazdagságát. A III. fejezet áttekintést ad a vízügyi ágazat tevékenységéről, kiemelve azokat a tendenciákat, melyek meghatározólag hatnak a tudományos-technikai haladás eredményeinek mikénti alkalmazására és ezzel összefüggésben a munkaerő-struktúra változására az egyes szakterületek, szakágazatok vonatkozásában. A Szerző jól látja, hogy a hazai vízgazdálkodás olyan minőségi változás időszakában van, amikor az építési munka jellege alapvetően iparivá válik, a létesítmények pedig már nemcsak statikus műtárgyak, hanem olyan rendszerek részei, amelyeket a vegyiparihoz és a villamosenergia iparihoz hasonló felszereltségű és szervezettségű technológiai folyamatok jellemeznek. Alapvető követelmény a munkaerő alkalmassá tétele az új követelmények teljesítésére. Figyelemre méltó a Szerzőnek az a megállapítása, hogy az összes infrastrukturális beruházásokban gyors ütemben nő a gépi technológiai felszerelés aránya az építéshez viszonyítva. A vízgazdálkodási infrastruktúra ebben az élen van, mert a vízgazdálkodási tevékenység — mint az elmúlt 30—40 évben is egyre inkább — a bonyolultabb technológiai folyamatok alkalmazása irányában fejlődik. A klasszikus vízügyi beavatkozások — folyamszabályozás, árvízmentesítés, melioráció stb. — mellett egyre nagyobb súllyal jelentkezik a lakossági és ipari vízelőkészítés, vízellátás, a használt és szennyezett vizek elvezetése és tisztítása. Ez utóbbiaknál is a technológiai folyamatok koncentrálása megy végbe, melynek során az azonos feladatot ellátó hagyományos nagy méretű technológiai műtárgyak méretei csökkennek, egyben a technológiai gépezet aránya növekszik. Sőt olyan komplett technológiai berendezések is megjelentek, melyek valamely gépgyárban készülnek és a helyszíni beépítés és csatlakozás már csak minimális építési hányadot igényel. A Szerző a várható műszaki fejlődéshez igazodóan vizsgálja értekezésében néhány vízgazdálkodási foglalkozás szakmai követelményeinek alakulását 2020-ig és ennek emberi tényezőit. E téma elemzése igen hozzáértő, alapos munkára vall. Nagyon helyes az értekezésnek az a megállapítása, hogy az egyes foglalkozásoktól elvárt szakismeret összetétele és szintje nem határozható meg szubjektív ítélet alapján. A döntésnek igen jelentős közgazdasági-társadalmi kihatásai lehetnek. Ha a foglalkoztatott munkaerő szakmai képesítésének szintje vagy iránya lényegesen meghaladja őzt, amely munkájának jó ellátásához szükséges, a társadalomban kihasználatlan kapacitás jön létre. Ez hátrányosabb a holtmunka (gép stb.) kihasználatlanságánál, mivel hangulati, etikai zavarokhoz vezethet azon túl, hogy a befektetett képzési költségek sent, vagy sokára térülnek meg. Fordított esetben, amikor a foglalkoztatott nem rendelkezik munkája ellátásához szükséges ismeretekkel, a gépek, berendezések rendeltetésszerű, hatékony kihasználása, az üzemeltetés hatásfoka és biztonsága, a berendezések élettartama romlik, a költségek nőnek és szükségszerűen a műszaki haladás is lassúbbá válik. A szakemberek kellő időre, megfelelően kiképezve történő biztosítása a jövőben lényegesen nagyobb előrelátást és szervezőmunkát igényel. Az összhang tervszerű, tudatos megteremtésére igen nagy erőfeszítések»® van még szükség, de a nehézségek ellenére is ez az egyetlen mód a műszaki fejlődés, a termelékenység emelésének fokozására. A nehézségeket nemcsak a képzési idő hosszúsága, az igények időbeni és távlati ismeretének nehézségei, hanem a műszaki megoldások változtatása, a technika fejlődése következtében előálló szakismereti igényváltozások jelentik az alapvető nehézséget ilyen hosszú távú előrejelzésnél. A következő 30 évben napirendre kerül a szélesebb területen foglalkoztatható szakmunkások igénye. A fizikai szakmák is a nem fizikai állomány szakosodásához fognak igazodni, azok alacsonyabb fokozatának fognak megfelelni, a szükséges gyakorlati ismeretekkel kiegészítve. A speciális gépek alkalmazása is ebbe az irányba tereli a fejlődést. A vízgazdálkodás a következő, de a jelenlegi évtizedben is a gépesítés, a távirányítás, a műszeres automatika alkalmazásbavételével nagyot lép a műszaki színvonal tekintetében. A IV—V. fejezet a vízgazdálkodás technikai haladásával összefüggő emberi tényezők vizsgálatával foglalkozik, bevonva a vizsgálataiba a munkahelynek, mint társadalmi közösségnek a szerepével összefüggő kérdéseket is. Ez 1 rendkívül fontos, mivel a technikai fejlődés előrehaladásának mértékében az emberi kapcsolatokhoz, a munkával való megelégedettséghez kapcsolódó pszichológiai vonatkozások dimenziói nőnek. A fizikai képességek, intellektuális kapacitások stb. körében az egyéniség jelentős mennyiségben tartalmaz olyan pszichikai állapotokat, amelyek a kollektív munka keretében a csoport összetartó ereje formájában kristályosodnak ki és ez a tényező igen nagy jelentőségű az ember kapacitásának mozgósításában. A munkaerő-szerkezet változásával kapcsolatban a Szerző az alábbiakban ad rövid összefoglalást: Az egyetemi végzettségű dolgozók létszáma 1975-ben 3140 fő volt, a nem fizikai állomány 17,34%-a, azaz az öszszes létszámnak 3,98%-a, ez akkor teljes mértékig fedezni tudta a vízgazdálkodás akkori igényeit. Az ágazati tervezés szerint az egyetemi végzettségűek létszáma 1990-re el fogja érni a 4000—4100 főt. Ez a nem fizikai állomány 13,27%-a, az összes létszámnak pedig a 3,99%-át teszi ki (jellemző, hogy az arányok 1990-ben eltérnek a jelenlegitől). A nem fizikai állományon belül az arány csökkenni fog, míg az összlétszámhoz viszonyítva lényegében változatlan marad. A főiskolát végzettek száma még mindig alacsony a jelentkező igényekhez képest. Az igény és a képzés közötti összhang kialakítását még a jelen időszakban sem mondhatjuk teljesnek. A Szerző felmérései segítségével — ennek a témának boncolgatása kapcsán olyan figyelemre méltó következtetésre jut, amelyek a gyakorlati életben igen jól hasznosíthatók. Ezeket öszszegezve a VI. fejezetben fogalmazza meg. 13
