Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 3. szám
VÍZÜGYI TÖRTÉNELEM Hagyományőrző mocsárvilág Д Hargita alatt születem, s e körülményhez soha nem leszek hűtlen, még akkor sem ha sorsom a Tisza partjáig hányt-vetett. Éppen ezért a magam számára is szinte érthetetlen, hogy hogyan lett belőlem mocsár-rajongó. Minden esetre immár közel húsz éve járom a nagymúltú mocsárvidéket, keresve azok llétező nyomait, kutatva-csodálva azoknak maradék élővilágát, méricskélve e sajátos élővilág ökológiai szerepére. A mocsár ökológiai jelentőségéről legutóbb a Magyar Vízgazdálkodás egyik számában írtam (1979. 10. sz.). Ezen írás keretében azonban nem térhettem ki a mocsarak hagyományőrző szerepére. 1966 és 78 között az érmedléki mocsarak (Nyugat-Románia) élővilágának tanulmányozása során többször is bejártam e jellegzetesen mocsaras terület minden települését, az Ér minden, még létező mocsarát, majd 1968-ban tanúja voltam a mocsarak lecsapolásának. Munkám végzése során legutóbb 1976 nyarán jutottam el Szalacsra (Salacea) vagy Érszalacsra, a romániai Bihar megye egyik nagyközségébe. Érszalacs a mocsárvidék egyik jellegzetes települése. Régi hiteles írások szerint az Árpádházi-királyok korában Szalacs, Bihar megyének szabad királyi városa volt. A helyiség kiváltsága volt az, hogy bíróját — ki a „falunagy” nevet viselte — szabadon választotta, akin kívül csak a király vagy a tárnokmester ítélkezhetett. Ezen és más kiváltságokért a város bírája négy íjásszal tartozott részt venni a király hadjárataiban, valamint ha a király Szalacson megfordult, annak ebédet és vacsorát kellett adnia. A vendéglátást V. István (1261), IV. László (1281), és R. Károly (1331) vették igénybe. Egyébként Szalacs az Erdélyből Magyarországra történő sószállítás egyik központja volt. A szabad királyi várost azonban a későbbi századok súlya a tényleges városiasodástól végleg elzárta. Az 1960-as évek közepén minden irányból csak tengelyig érő sáros, vagy araszos porral fedett úton, vagy éppen csónakon lehetett megközelíteni. Nem csoda hát, hogy a községet ért minden kultúrhatás ellenére, az utcákat járva, úgy érzi az ember, mintha egy sárgult történelemkönyv lapjait lassan forgatva olvasná . . . Szalacs határában bolyongva, utam a község fölött húzódó dombháton fekvő jelentős nagyságú temetőn vezetett át. Végre időt akartam szakítani arra, hogy megnézzem, vannak-e itt olyan különös fejfák, amelyeket elszórtan és távolról láttam az Érvölgy egyik-másik községének, temetőjében (Diószeg— Diósig, Biharfélegyháza—Rosiori stb.). Meglepetésemre és örömömre a különös fejfák sorait találtam itt, amelyek lényegesen különböztek az általam jól ismert és sokra értékelt ún. székely kopjafáktól. Az érdekes fejfák csónak alakúak, (A csónakot egyébként itt „hajónak" nevezik, és az csökkenő jelentőséggel bár, 1968-ig nélkülözhetetlen, illetve alkalmilag használt „jármű" volt.) A földbe függőlegesen beásott, régen mocsári tölgyből, ma akácból készült, előrehajló, domború hátú, felső végükön részarányoson elkeskenyített „csónakok" többnyire egyesével állnak a sírok fölött, de jónéhány sírnál szorosan egymás mellett áll egy erősebb, magasabb és egy karcsúbb, alacsonyabb, melyek az alatta nyugvó házaspárt, „az embert és társát” meghatóan idézik. Jóllehet a fejfák szakszintű elemzését nem vállalhatom, mégis megemlítem, hogy azok a szó szoros értelmében népi faragványok, az esetek többségében azoCsónak alakú fejfák Szalacson Mocsarak rejtett mélye... kon se név, se évszám nem szerepel, díszítő elem csupán két bevágás a „csónakorr" és „csónaktest” találkozásának magasságában, illetve a szomorúfüzet idéző faragott rajzolat. A fejfák csónak alakja gondolkoztatott el, s mindjárt a mocsárvidékkel próbáltam kapcsolatba hozni, párhuzamosan azzal a ténnyel, hogy a kopjafák a volt keleti határőr vidéken honosak, ahol a kopja hosszú ideig harci eszközként volt használatos. Megfigyelésemet Körhinta Szalacson címmel a romániai magyar nyelven megjelenő Művelődés c. folyóiratban közöltem (1977/2.) írásommal kapcsolatban Balogh Edgár jeles erdélyi közíró és a népi hagyományaink kiváló védelmezője az alábbi tájékoztatást küldte: e fejfák titkát Solymossy Sándor (1930), a magyar néprajz mestere fedezte fel az obiugorok (vogulok, Nyugat-Szibéria) szokásában, a halász ember sírjára csónakját tűzték ki sírjelként. Ez a páratlan értékű, máig fennmaradt, a magyarság múltjára utaló szokás Európában csakis a Felső-Tisza és a volt Ecsedi láp vidékén található meg. A csónakalakú fejfák klasszikus előfordulási helye pedig Szatmárcseke. Szatmárcsekét nehezen találtam meg a térképen, hiszen olyan térkép is van, melyen Gacsály, vagy Kömörő ugyan szerepel, de Szatmárcseke nem . . . Pedig Szatmárcsekének a térképen való jelölését Kölcsey Ferenc porai is kötelezővé teszik. 1976-ban nem tudhattam, hogy 1978 nyarát Szatmárcsekén fogom tölteni. Az ott töltött három hónap alatt gyakran látogattam a temetőt, amelynek éppen akkor újítgatlák düledező fejfáit. Hiszem, hogy e temető nemcsak 18
