Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 7. szám
Nagy ezüst országút Kosa Csaba könyvéről Visz, visz csendesen a hajó. A Duna, e nagy európai folyam szelíd hullámzása ringat minket. A szél olykor megborzolja a part menti fák levelét, tarajossá zavarja a Duna vizét. S hajunkba is bele-bele kap. Néha madarak röppennek fel, lomha és gyors szárnycsapásokkal áthúznak a fejünk felett. Időnként uszály komor teste, máskor karcsú sétahajó bukkan fel, és úszik el mellettünk. Szorongva nézzük itt-ott a vizet, mert azt látjuk, hogy a vízen foltokban „úszkál" az olaj. Máskor a felpuffadt hasú halak százai, ezrei himbálóznak a finom hullámokon. Ijesztő és elkeserítő látvány! Arra gondolunk közben, hogy az emberi nemtörődömség, közömbösség a természet iránt beláthatatlan következményekhez vezethet. Magyarországon talán a Duna a legfontosabb természeti kincs. S nemcsak a szépsége, a hozzásimuló városok sorsa miatt kéne jobban becsülnünk, hanem a vízikereskedelemért, az életet minden vonatkozásban őrző, segítő tulajdonságaiért. Ha nem az életet dajkálja a folyó, akkor előbbutóbb elsivárulnak a parti tájak is. Ez a hajó, melynek fedélzetén állunk, jelképes vízi „jármű”: valójában Kása Csaba könyve. Amikor elkezdjük olvasni, olyan mintha hajóra szállnánk, amely Szigetköztől egészen Hódunáig — itt lép ki a Duna az országból — visz minket, olvasókat. Kása Csaba Nagy ezüst országút című könyve, amely az Ezerszínü Magyarország sorozat 7. kötete, kirándulásra hívja az olvasót. E képzeletbeli hajó minden nagyobb, ismertebb település, falu, város partján kiköt. Van, ahoí egykét órára, máshol fél napra. Az író szenvedéllyel hív bennünket műemlékekhez, templomokhoz, várakhoz, várromokhoz. Olykor megállít és történeteket mond el róluk. Történeteket mesél — történelmet idéz! így ismerjük meg az útbaeső falvak, városok múltját, jelenét, hagyományait. Gyakran el is beszélget az ott élőkkel, olyanokkal is, akik nem mindennapi foglalkozást űznek. Némelyikről a városi ember aligha hallhatott. Ki gondolná, hogy annyi pézsmavadász sincs az országban, ahány ujj van a fél kezünkön? Jellemző, hogy maga a szerző is nagy nehezen, többszöri útbaigazítás után találta meg Galambos Mihályt, akinek kenyérkereső munkája a pézsmavadászat. Tőle megtudhatjuk, hogy ez a régi foglalkozás rendkívüli tapasztalatot, ügyességet, és tudást követel. Maga Galambos Mihály mondja az írónak: „Hanem a pézsma — ha eddig észre nem vette volna, — okos állat! Olyan okos, hogy én is tanulok tőle! Híre ment a varsámnak, megtárgyalták egymás között, hogy nem sétálnak bele. Még csak véletlenül sem. Addig ügyeskedtek, míg eltolták az útjukból, szakértelemmel nyúltak hozzá. A legbutább pocok is tudta, hogyan kerülje ki a csapdát. Mit tehettem mást, kieszeltem a több szárnyú varsát. Avval dolgozom most is. Avval egyelőre nem bírnak. Egyelőre. De hogy megint kieszelnek valamit, hordó borba fogadom. ÄII- ja-e?” Kása Csaba elkísér minket Gábriel Gézához is, aki az egyetlen dunai révész az országban. Meg sem lepődött, mikor megkérdezte tőle, átviszi-e őt a túlsó partra? A véneki révész gondolkozás nélkül vállalta a fuvart. Miközben az íróval a rév felé ballagunk, akárcsak sok helyen a könyvben, megelevenedik történelmünk egy-egy érdekes eseménye. Ha követjük a Duna mentét, lépten-nyomon ránk köszön a történelem, s ezt tükrözi ez a munka is. Táj- és hazaszeretetre tanít, s tartásos, nagyszerű emberekkel is megismertet: „Mert ez a bibliai nevű révész hatvankilenc esztendősnek vallja magát, de senkinek sem ajánlanám, hogy bajszot akasszon vele. Szálfatermetü, széles vállú férfi, a kézszorítása, mint a satuba fogás. Vannak emberek, akikkel nem bír elbánni az idő — Gábriel Géza közülük való. Oldalt elválasztott haja, kis, nyírott bajusza külön fiatalítja az arcát. Mások fájós csontjaikat, ízületeiket tapogatják ilyen életkorban: a véneki révész utasokat fuvaroz. Mégpedig a két karja erejével.” Gábriel Géza olyan ember, akiről példát vehetünk szorgalmát, kötelességét, tisztességét illetően. Jó lenne, ha a világon sokkal több Gábriel Géza- és Galambos Mihály-féle ember lenne. Tisztább, nemesebb, emberhez méltó világot csakis ilyenféle emberek képesek létrehozni. Ök lehetnének vizek, füvek, fák — az élet őrzői I Mint már említettük, a könyvet sűrűn átszövi a történelem. Az író a kutatótörténész felkészültségével és izgalmasan, tanulságosan szól arról is, hogy ez az európai nagy folyam nemegyszer döntően befolyásolt történelmi mozgásokat. Csak egy példát említünk. A tatárjárás idején 1241-ben a folyó hatalmas árja megvédte a a bal partot a tatároktól, de 1241—42 tele olyan hideg volt, hogy a Duna befagyott, s ez megnyitotta az utat a tatároknak délnyugat felé. A Duna egy ideig védett, aztán a tatároknak segített. Nemcsak a Duna, hanem a folyam menti városok is sokszor központi szerepet játszottak történelmünkben. Példaként említhetjük Győrt. A Városok koronája című fejezet elején olvashatjuk Győrről: „...megtépte a német császár és a cseh király, tarolta a tatár, pusztította az oligarchák viszálya, égette a Habsburg trónkövetelő, ágyúztatta Napóleon, kartáccsal verette Ferenc József. A tizenhatodik században a vörös kakas is rászállt a győri háztetőkre: a tűzvész után szó szerint a poraiból kellett feltámasztani a várost.” Csoda, hogy most is megvan. Bizonyára a Dunának is köszönhető, hogy nem pusztult el végleg. A folyók nemcsak vonzzák az embereket, hanem meg is védenek, meg is tartanak, meg is őriznek városokat, hiszen az életet juttatják el hozzájuk. Győrnél különösen hosszan elidőz az író. Elkísér minket a Káptalandombon álló székesegyházba, és annak Héderváry-kápolnájába, ahol a méltán világhírű és a maga nemében páratlan Szent László herma található. Belépve ide hűs levegő és mély csend fogadja a látogatót. A kápolna története is regényesen izgalmas. Használták istállóként, lőszerraktárként, sőt pékműhelyként is. Am a látogató figyelmét a kápolna egyik szegletében meghúzódó királyfej büszkeségtől sugárzó tekintete vonzza. A sokoldalú vizsgálatok nyomán megállapították, hogy a hermán megtalálható az Árpádok valamennyi jellegzetes családi vonása. Kevesen tudják viszont, hogy a mellkast díszítő sodronyzománc a XIV. és a XV. századi hazai ötvösök találmánya. Itt megjegyezzük, hogy a barokk és reneszánsz épületek, műemlékek közt időzve régi nagyjainkra is emlékezünk, akiknek va'lamilyen vonatkozásban közük van Győrhöz. Jedlik Ányos, Sajnovics János, Liszt Ferenc, a diák Kisfaludy Károly nevét említjük elsősorban. Természetesen a könyvben nemcsak ezzel a várossal ismerkedhetünk meg, hanem Komárommal, Moháccsal, Esztergommal, Visegráddal is, hogy csak a nagyobb településekről szóljunk. A könyv megírására más körülmény is ösztökélte az írót. Nemcsak szereti a Dunát, hanem jól ismeri is. Fiatalabb korában „vadevezősként” bejárta a folyamot. S mivel ismeri régebbi arculatát, látja a romlást. Joggal félti. A Sajót emlegeti, mint „meghalt” folyót, mert onnan tíz éve nem fogtak ki halat. „Szennyes lé folyik benne, nem víz." — írja. Aggódó hangon figyelmeztet a levegő és környezetszennyezés veszélyes következményeire. Noha van szerencsére ellenpélda, de sajnos még nem ez a jellemző. Paks környékén, az atomerőmű harminchárom kilométeres körzetén belül mérő- és más mintavételi állomást építettek. „Bár ilyen mintaszerűen oldották volna meg mindenütt a Duna védelmét!” Néhány sorral lejjebb: „A Duna még nem haldoklik, de könnyen erre a sorsra juttathatjuk. A Dunából kifogott ponty íze másfél évtizede fenolos. Időnként tömeges halpusztulásról hallani, olvasni. Elsősorban a Dunán.” Kása Csaba kitűnő könyve arra ösztökél, hogy többet utazzunk hazánkban. Ismerjük meg jobban városaink, falvaink történetét, jelenkori életét. Járjunk gyakrabban hegyes-dombos vidékeken, tavaink, folyóink környékén, hogy necsak csodáljuk Magyarország szépségeit és értékeit, hanem becsüljük, szeressük és óvjuk a természetet, magunk szűkebb világát, Vörösmarty soraira gondolva: „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely;". Ám e hely: e haza csak akkor lesz számunkra otthonos, ha ismerjük múltját, felelősséggel éljük jelenét s alapozzuk jövőjét. Ehhez pedig az kell, hogy tiszta maradjon az életet tükröző nagy ezüst országút. Krassói Dániel 25
