Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 7. szám
Adalékok a vízerőhasznosítás koncepciójának történeti fejlődéséhez Magyarországon (I.) A víz helyzeti energiájának felismerése régi korokra nyúlik vissza, azonban a vízerőhasznosítás, a vízimalmok építése a vizek „használatának" történetileg újabb keletű, magasabb színvonalú módja. Ez már nem olyan egyszerű vízhasználat, mint a hajózás, öntözés, hanem jelentős műszaki munkálatokat: gátak, csatornák, víztárolók építését és különböző berendezések, gépi alkalmazását megkövetelő vízhasznosítás. A történeti kutatások megerősítik, hogy hazánk területén már a XI—XII. században működtek vízimalmok. Köztudott, hogy a középkorban a vízierőt nemcsak gabonaőrlésre használták, hanem ipari célú malmokat is építettek, amelyekkel olajütőt, posztóványolót, kendertörőt, fűrészeket és érczúzókat működtettek. A vízikerekek sokoldalú felhasználásuk ellenére korlátozott lehetőséget biztosítottak, a vízerőhasznosítás igazi korszakát a turbina — melynek őse a pozsonyi Segner János által szerkesztett „Segner-kerék” (1750) vo!lt —, megjelenése nyitotta meg. Tudjuk, hogy a XIX. században kutatók egész sora foglalkozott a turbina fejlesztésével, a mai turbinákhoz végül Francis (1849), Pelton (1890), Kaplan (1913) és Bánki (1917) kutatásai vezettek el. A vízerőhasznosítás új korszakát végül is a villamosenergia-ipar kifejlődése nyitotta meg. Elkészült Franciaországban 1883-ban az első villamos távvezeték (Marcel Despez) ezzel lehetővé vált a településektől távolabb eső területek, magas hegyvidékek gazdag vízenergia forrásainak hasznosítása is. Jelentős fejlődés jellemezte e korszakot a víz- és mélyépítés terén is, megoldották — és ez a nagy folyók síkvidéki hasznosítása miatt volt fontos — a laza üledékes altalajon települő műtárgyak építésénél jelentkező problémákat: a folyómederben való alapozást, a szivárgás elleni védelmet, a jég és a hordalék lebocsátását biztosító nagy nyílású mozgatható mederelzáró szerkezeteket, ezek emelőberendezéseit, a jegesedés elleni védelmüket stb. Mi volt a helyzet Magyarországon a XIX. század végén? Hazánkban a vízerő-hasznosítást továbbra is a régi vízikerekek alkalmazása jelentette. Az 1895. évi adatok szerint Magyarországon 22 647 vízikerék üzemelt — főként a malomiparban — 72 346 LE-vel, továbbá 99 turbina öszszesen 3770 LE-vel. Elmaradottságunk okát semmiképpen nem a műszaki fejlődésben kell keresnünk, hiszen magyar tclálmány volt és innen terjedt el az egész világon a vízenergia korszerű hasznosítását lehetővé tevő villamos erőátviteli rendszer (az ún. Ganz-rendszer; Déri—Bláthy—Zipernowszky 1895). A Ganz-gyár 1866-ban gyártotta az első hazai turbinát, 1883-ban már megkezdte a turbinák sorozatgyártását. Mindebből látható, hogy vízerő-hasznosításunk elmaradottságának gazdasági okai voltak, a műszaki feltételek a századfordulóra rendelkezésre álltak. Az ipar viszonylagos fejlettsége még nem követelte meg, hogy új energiaforrás után nézzenek, egyelőre megelégedtek egy-egy kommunális célokat (pl. városi világítás) vagy kisebb ipari létesítmény ellátását szolgáló kisebb vízierőművel. Az első komolyabb kezdeményezés Straub Sándortól, az Iparmúzeum későbbi igazgatójától ered, aki a kormány számára készített előterjesztést a hazai vízfolyásokban rejlő „ipari célú hajtóerőről". Ennek már volt is eredménye: a kultúrmérnöki hivatalok feladatává tették a „vízierők” összeírását. Számos összeírás elkészült ugyan, de nem egy-8 XIX. századi vízimalom terv
