Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 1. szám

A japáni öntözések története és néhány tapasztalata (I.) BEVEZETÉS Az emberi tevékenység számos terü­letén, így a vízgazdálkodásban is világ­szerte előtérbe kerülőben vannak a tör­ténelmi kutatások. Erősödik az a felis­merés, hogy a múlt sokoldalúbb megis­merése nemcsak „történelem”, hanem a jövő formálásának is hasznos eszköze lehet. Ez a fölimerés tükröződik abban is, hogy a Nemzetközi Öntözési- és Víz­­rendezési Szövetség keretében aktív Tör­téneti Munkabizottság dolgozik már több éve, és 1983-ban hazánkban is megalakult az ICID Magyar Nemzeti Bizottság Történeti Munkabizottsága. Ez a nemzetközi áramlat aktivizálta Japánban is, — mind a történészeket, mind az agrár- és vízügyi szakembere­ket —, hogy a korábbiaknál mélyebben tárják fel az öntözés történetét egy olyan országban, ahol a társadalmi­politikai fejlődés is elválaszthatatlan volt az öntözés-vízgazdákodás történe­tétől. Az utóbbi években végzett, de még csak kezdetnek tekinthető eredmények­ről szeretnénk tájékoztatni a magyar szakmai közvéleményt, a japán ICID Nemzeti Bizottság kiadványai alapján. Egy ilyen átfogó tájékoztató hasznosan járulhat hozzá a Japán történelme, kul­túrája, de leginkább gazdasága iránti felfokozott általános érdeklődés kielégí­téséhez is. Áttekintésünket az alábbi történelmi keretbe sűrítjük: 1. Ókor — i. e. 300 — i. sz. 800 kö­zötti mintegy 1100 év a vas használatára és a rizstermesztésre való áttérés kor­szaka, amely egybeesik a buddhizmus Japánban való térhódításával és a víz­ügyi igazgatás kialakulásával az ún. Taika korszakban. 2. Középkor — 800—1500 évek közöt­ti időszak jellemző vonása, hogy a ko­rábbi állami — centralizált vízügyi igaz­gatást felváltja a földesurak által ellen­őrzött öntözés és a decentralizált víz­ügyi igazgatás. 3. Kokugawa korszak (1500—1868). Ez a korszak jelentős vízügyi alkotá­sokban gazdag. A fő szerepet az egyes földesurak játsszák. Ennek során nem­csak a vízszétosztás szervezettsége fej­lődik, hanem jelentősen nő az öntözött terület nagysága és kiemelkedő műszaki nagylétesítményeket is megvalósítanak. Ezek közül is kiemelkedő a Mínuma le­­csapolása és öntözőrendszere. Jelentős lépést tesznek a hajózás fejlesztése te­rén is. 4. A modern korszak a II. világhábo­rúig, az 1868—1945 évek közötti idősza­kot öleli fel. Az öntözés műszaki szín­vonalának fejlesztésével és területi nö­vekedésével párhuzamosan nagyszabá­sú lecsapolási terveket valósítanak meg. A vízgazdálkodás egyre szorosabban kapcsolódik a mezőgazdasági termelés általános fejlesztéséhez. A földhaszná­lat- öntözés és melioráció fejlesztése az államgazdaság fejlesztési politikájának szerves részeivé válnak. Fontos jogszabályokat alkotnak (Me­zőgazdasági Földfejlesztési Törvény) és a fejlesztés még a háború alatt sem szünetel. 5. A II. világháborútól napjainkig. Az élelmiszertermelés Japánban a központi politika egyik alapkérdésévé válik. A mezőgazdaságban az öntözés—vízren­dezés központi szerepet kap. Nagysza­bású fejlesztési célokat tűznek ki, új kutatási és műszaki fejlesztési kapacitá­sokat hoznak létre. Ennek keretében szervezett tengeren túli (amerikai) tech­nikai kooperációkat alakítanak ki. Me­liorációs Kerettörvény születik és hosszú távú meliorációs — komplex terveket dolgoznak ki és fokozatosan valósítják meg, ezáltal a mezőgazdasági vízgaz­dálkodást a gazdasági növekedés rend­szerébe illesztik. 1. ÓKOR (300 i. e. — 800 i. sz.) Kb. a Yayoi-korszak kezdetén, i. e. 300 táján tért át a japán társadalom a halász-vadász életmódról a földmű­velésre. A követ és a fát felváltotta a bronz és a vas, s a rizstermesztés tech­nikáját átvették Kínából. A rizstermelést először Kiusu szigetén vezették be, és az i. e. első században már a Yamato­­fennsíkig (a mai Nara és Oszaka kerü­lete) terjedtek a rizsmezők. Japán leg­északibb részpit csak az i. sz. első szá­zadban érték el. A meleg és nedves ég­hajlat, a teraszos folyópartok, a termé­szetes töltések, mocsarak kedveztek a rizstermesztésnek. A szintén Kínából származó vas pedig megkönnyítette a földművelést. Kiusu szigetén i. sz. 200 táján elter­jedt a sziklák zúzásának melegítéssel történő technikája is. Ennek a tározók építésénél lett nagy jelentősége. Toronál, Sizouka tartományban, i. sz. 100—200 táján a rizsföldeket fapalánk­kal vették körül, hogy rögzítsék a földet, visszatartsák a talajt. Az öntözőrendszerek építése megha­ladta az egyes paraszt erejét. Az egyéni erőknek ilyen célú egyesítése is segítette Japánban az állam kialakulást. A Ya­­mato-udvar kiterjesztette uralmát az egész országra, i. sz. 300 körül. Miután Dzsingu királyné — i. sz. 391-ben — csapatokat küldött Koreába, koreai mérnökök érkeztek Japánba és segéd­keztek a víztárolók építésében. Buddha tanai és írásai eljutottak (552-ben) Japánba. Ezután sok külön­böző kultúra áramlott be az országba, és ez a rizstermesztés gyors fejlődésé­hez is vezetett. A koreai papok és kí­naiak, vagy Kínában tanult japánok se­gítségével gombamódra szaporodtak a víztárolók. A Nera korban (a 8. sz. ele­jétől a 9. sz. elejéig) volt a buddhiz­mus a legnépszerűbb, s ez nagyban ösz­tönözte az öntözőművek építését. E kor­szak jellemző alkotásai a szajamai (oszakai prefektorátus, i. sz. 625), mannoi (Kagawa prefektorátus, i. sz. 701—703) vízügyi létesítmények. Gyoki, a híres pap arról volt neveze­tes, hogy a parasztokat víztárolók épí­tésére tanította, és e célból beutazta az egész országot. Az ő nevéhez fűződik több császársír megvédése körtöltések­kel. Az így kialakuló medencéket szá­razság idején öntözővíz-forrásként is használták, bár eredetileg a sírok vé­delmét szolgálták. Az ókori tározó gátjai alacsonyak voltak, néha nem többek 2,0 m-nél. Hosszúságuk átlagosan 100—150 m, a tározó kapacitásuk pedig 10 000—40 000 m3. A gátaknak nem volt központi mag­juk, túlfolyójuk pedig kis csatornácska volt. A víztárolók vízbeeresztő berende­zése kétféle zsilipből állt, az egyik egy egyszerű zsilip, amelyen egy nyílás és egy dugasz volt, és a gát alján vízszin­tesen helyezkedett el. A másik pedig nagyobb víztárolók része volt, két vagy több egyszerű zsilippel, amelyeket kü­lönböző szinteken helyeztek el. A víz minden egyes szintjéhez tartozott egy meghatározott öntözőterület. A Taika korszakban, 745-ben lezaj­lott reformok Japán egész politikai éle­tét átszervezték. A kínai Tang-kor egyik törvényét alapul véve, új törvényt hoz­tak. Eszerint a föld nem lehet magán­­tulajdon. E törvény hozzájárult a cent­ralizált állam kialakulásához és a csá­szár személyes hatalmának kiépítéséhez. Ugyancsak e törvény rögzítette a víz­ügyi igazgatás alapjait. A művelés alatt álló földek használatát is az állami ad­minisztráció szervezte, csakúgy mint az öntözővíz szétosztást. Ennek eredménye volt a Dzsoriszei, a szántóföldek újra­felosztása, amelynek nyomait ma leg­inkább Nara Prefektorátusban láthatjuk, ahol a rizsföldeket csaknem úgy osz­tották fel négyszögalakú telkekre, mint egy go-táblát (a „go” egy japán játék). Egy négyzet kb. 1,0 hektár, amélyet to­vábbi tíz egységre osztottak. 2. KÖZÉPKOR (700—1500) A középkor megkülönböztető vonása volt a centralizált állami föld- és vízügyi igazgatásról a magán föld- és vízügyi igazgatásra való áttérés. A magán igaz­gatást a nemesség, a lovagok, szamu­rájok, „szent emberek” alakították ki és irányították. E korszakban a rizsföldek összes te­rülete kb. 1 000 000 hektár lehetett (a 10. sz.-ban), amely a korszak végére csak 100 000 hektárral) nőtt. Eredetileg a mocsarakat természetes állapotukban használták rizsföldnek, nem minden esetben öntöztek. Az állami irányítású föld- és vízügyi igazgatás idején a lakosság között csak megszabott és korlátozott nagyságú te­rületeket osztottak ki. Ahogy a népes­ség növekedett, egyre nehezebb lett en­nek arányában kiterjeszteni a megmű­velhető földterületeket. Ahogyan a „dzsoriszei” elérte az elárasztott síksá­gokat, gyakoribbá vált az árvíz okozta kár és az emberek felhagytak a rizster­12

Next

/
Thumbnails
Contents