Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 3. szám

DUNA MENTI VÁZLATOK Huszárok a sajkában Vára nincsen már Győrnek. Nem épí­tették fel újra, mint Budáét, vagy Esztergomét. Pedig a büszke erős­séget, amely a négy folyó — a Rába, a Rábca, a Marcal és a Moso­ni-Duna — torkolatvidékét védte, szé­les Európában ismerték. Kiváltképp a tizenhatodik században, amikor a tö­rök havonta fenyegette Bécset. . . A győri várnál csak a győri huszárok jutottak különb hírre. Hamar lovaikon — a kontyost keresve úgy nyargalták be a széles Dunántúlt, mintha szép fü­ves mező lenne, ahol a hadi mester­séget egymást közt próbálgatván fut­tatnak, vagdalkoznak, kopját törnek. Úgy tartották a korabeliek — mi­ként Takáts Sándortól tudjuk —, hogy ezer lovon való huszár hatezer török­kel felér. Kivéve a győrieket. Mert ők hatszázan tízezer pogánnyal is eljárat­ják az ebek táncát. . . Járatták is derekasan. Különösen az esztergomi törököt szerették megtré­fálni. Miért épp az esztergomit? Talán azért mert ha megcsípték, az ugrott legnagyobbat, az kiabált a leghango­sabban. A győri huszár pedig nem is­mert édesebb zenét a kontyos jajon­­gásánál. Hanem az esztergomi töröknek is megvolt a magához való esze. Velicsán bég kiadta a szigorú parancsot: A győri utat állandó les vigyázza! Kémek menjenek a gyaurok városába, s rögvest jelentsék a legkisebb mozgo­lódást is. Futár vágtasson Esztergom­ba, mihelyt a győri huszár nyergeli a lovát! No, de a győri huszár sem hagyhatta annyiba! Még csak az kéne, hogy a legkedvesebb mulatságát elrontsák! A győri kapitány megneszelte, hogy Velicsán bég lóra ültette a katonáit, s Szigetvár vívására indult, üzent mind­járt jó komájának, a komáromi kapi­tánynak: — Tiszteltetem Paksy uramat, s hat­száz legénynek csónakot kérek tőle! — Csónakot a huszárnak? — Paksy János csóválta a fejét, de még be sem fejezte a fejcsóválást, kitört belőle a kacagás. Visszaüzent Győrbe, hogy a hajókat megadja, s ha Gall uramnak nem alkalmatlankodik, ő is csatlako­zik a táncoltatáshoz. Mert afelől sem­mi kétsége sem volt, hogy a győriek az esztergomiaknak húzzák majd a talp alá valót. Hogy is tagadhatták volna meg a szíves kérést a győriek! Széles Dunán­túlon nem volt nekik jobb pajtásuk a komáromi naszádosoknál. Hiszen ők is tar fejek után jártak fáradhatatlanul. Csak nem a szárazföldön, hanem a Du­na hátán. így aztán az 1556-os év egyik szep­temberi napján együtt csurogtak le nagy csendben Esztergom alá. Termé­szetesen úgy intézték, hogy az éjszaka kellős közepén érjenek partot. A török a szárazföldről várta a ve­szedelmet — miért is figyeltette volna a Dunát! Lovon ül a huszár, nem a Duna hátán! Mire észbe kaptak, s megértették, hogy a győriek a Dunát is megnyer­­gelik alkalomadtán, már késő volt. A huszárok és a naszádosok átvágták a várost kerítő palánkot, s éktelen lármá­val megrohamozták a várost. A felleg­várat ugyan nem tudták bevenni, de a lakóházakat felgyújtották, s az összera­bolt kincseket magukkal vitték Győrbe. Hazaérkezve a sikertelen várostrom­ból Velicsán bég a füstölgő üszők fe­lett megesküdött, hogy bosszút áll a győri huszárokon. Ahol a félhold ra­gyogott, mindenütt tudtak az eszter­gomi bég esküjéről. Budán a basák tanácskozásán Va­­licsán a szablyáját suhogtatta a leve­gőben : — A világbíró szultán kötele fojtson meg, ha a győriek még egyszer túljár­nak az eszemen I Hallottak a nagy fogadkozásról, fe­nyegetésről a győri huszárok is. Gall Adám, a főkapitány összetrombitáltatta a legényeit: — Régen tréfálódtunk az esztergo­miakkal! Nem férnek mára bőrükbe! Nem akadt legény, aki evvel egyet ne értett volna. — Hatszázan most rájuk nem me­gyünk! Tiltja a fegyvernyugvás. De négy huszár... Az még nem háborús­kodás. így gondolta a várkapitány. S nem gondoltak másként a huszárok sem. S már tarisznyáit, nyergeit is négy vidám legény. Éjfélkor nyeregből szálltak az eszter­gomi vár falai alatt. Hogy esett, ho­gyan nem, egyetlen török les föl nem fedezte őket. Átrepültek az ellenséges vidéken, mint a madár. S már vetették is a kopjájukat a várkapunak. Dongott a fa, a kapuállók, a virrasztók lekiabáitak a falakról: — Ki fia dörömböl ott? Még veszettebbül verték a győriek a kaput. — Alszik a város, nyughassatok! — Hát akkor ébredjetek, pogányok! A kapuállók még mindig azt hitték, hogy néhány kószáló, kinn rekedt baj­társuk zajong. — Nyughassatok, mert megharagít­játok Velicsán béget! — Az meg kicsoda? — Ti kik vagytok? A négy huszár alig bírta visszanyelni a nevetését: — Hát nem ismertek meg? A győriek vagyunk! A győri kapitány van itt, meg hatszáz huszár! És úgy ordított, üvöltött a négy hu­szár, úgy verték a kaput, mintha va­lóban a győri hadinép érkezett volna Esztergom alá. Támadt is egyszerre riadalom. Asz­­szonyvisongás, fegyvercsörgés. Veli­csán mezítláb futkosott a várudvaron, szablyával kergette a tüzéreit az ágyúk­hoz. Pirkadatig tüzelt a felriasztott várőr­ség, akkor látták, hogy a levegőbe lő­­döznek. Hol volt már akkor a négy hu­szár? Valahol Komárom táján hahotáz­­tak a csínytevésen. — Na, Velicsán, kérheted az aján­dékot a szultántól! Előbb-utóbb tán meg is kapta volna Velicsán a selyemzsinórt. Mert a győ­rieken nem tudott kifogni. Annyiszor perdült táncra, ahányszor a győriek akarták! 22 Hadigálya a török időkből

Next

/
Thumbnails
Contents