Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 2. szám
Nem , gravitációs” vízvezeték volt ez, amilyenek a régi rómaiaké voltak, hanem a Duna partján ásott kutakból szivattyúval szívták-emelték a vizet a Várba. A szivattyúgépház a Duna partján állott, a régi Vízibástyánál. Kútaknája a ma is meglevő keleti Várkert oldalbástyájában lehetett; a csővezeték egyik elágazásának bronzból való csapját és az ólomcső csonkot megtalálták. Feltételezik, hogy a XV. században a ferences kolostor közelében is létezett vízmű. Milyen lehetett a Zsigmond király fényes palotájának és kertjeinek vizet szállító berendezés? Régi technikai kézikönyvek sokat foglalkoznak a gőzkorszak előtti szivattyúk és vízszállító berendezések szerkezetével. Már nagyon régen készítettek bányák víztelenítésére, szökőkutak ellátására gépeket, természetesen fából. Feltételezhetjük, hogy Zsigmond palotájának vízmüvében dugattyús szivattyúk dolgoztak. Ilyképpen, hogy valamilyen meghajtó erő segítségével a bronz szivattyúhengerben fadugattyú mozgott, és szelepek segítségével szívta-nyomta a vizet. Nem a Dunából, hanem kútból. A Duna vizét akkor — és még sokáig — inni lehetett, mégis kutat ástak, mert a változó vízmagasság miatt megfelelő vízikerekes megoldást csak nehezen lehetett volna létrehozni. Valószínű, hogy a budai vízmüvet járgányos lovak hajtották. Mivel a szivatytyúszerkezet 60 méter szintkülönbségre emelte a vizet, a 6 atmoszférára tervezett csöveknek és mechanikus berendezéseknek erősnek, robosztusnak kellett lenniök, hogy össze ne törjenek. Az egykori Vízibástya méreteit nem ismerjük, 1800 körül bontották le, helyét feltöltötték. Valószínűleg a bástya védte a vízmüvet az erőszakos — ellenséges — behatás ellen. Jakab Árpád a Székesfővárosi Vízművek gépészmérnöke megszerkesztette a ,,gőzkorszak előtti" vizmű feltételezett szerkezetét, és annak szép modelljét el is készítette. (Az esztergomi Vízügyi Múzeumban látható.) Jakab feltételezése szerint a bronzöntésű 80 mm furatú hengerekben faggyúval kent, bőrtömítésű, friss tölgyfából faragott dugattyúk mozogtak. A szívószelep bronz lapocskával terhelt bőrlapja a víz visszaömlését megakadályozta; a nyomószelepen keresztül a víz edénybe áramlott, ahonnan a csővezetékbe — hálózatba — jutott. A szivattyúk lent a kútban dolgoztak, meghajtásuk himbáról csatlórudakkal történt. A himbát körbenjáró lovakkal forgatott nagy, függőleges tengelyű homlok fogaskerék, kinematikai lánc útján hajtotta. A nyomócsövet kalapált, forrasztott rézlemezből készítették. Árokba rejtve vezetett fel a Várba. A szívócső bizonyára ólomból készült. Sem a rezet, sem az ólmot nem találták meg, ezeket az értékes fémeket az 1686-os ostrom utáni fosztogatáskor elvitták a katonák. Egyes régi vízműveknél a facsöveket összefogó karmantyúk „muffok” és azok szorítóbilincsei előkerültek. Régi szakkönyvekből tudjuk, hogy a keréktengelyeket tölgyfából, a fogaskerekeket bükkfából, a kerékfogakat gyertyánfából faragták. Voltak-e vas tengelycsapok, nem tudjuk bizonyosan. A technikatörténeti kutatás szerint facsapágyban forgó vas tengelycsapot először John Smeaton (1724—1742) a „mérnökök mestere” épített be malomszerkezetekbe. Az egyes gépalkatrészeket, akárcsak az óraszerkezetek csapágylemezeit csavar, vagy szegecs helyett vasékekkel — csapokkal — tartották össze. A lovakat, hogy el ne szédüljenek, bekötött szemmel járatták körbe. Legalább négy ló dolgozott egyszerre. Jakab Árpád szerint tartós üzem esetén a lovak menetsebessége 0,9—1 m/ sec lehetett. A vízszállítás alig haladhatta meg a percenként 20—30 litert. Több lóval az ostor szapora használatával a teljesítményt némileg növelni tudták. Gravitáción, illetve a közlekedő edények törvénye alapján működő vízvezetéket Mátyás király idejében építettek. A budai Béla királyról elnevezett úton, a Városkút hegyi forrásaiból vezették a vizet ólom- és facsöveken a Várba. A kb. 100 méter szintkülönbség miatt a csöveknek legalább 10 atmosztérányi nyomást kellett elbírniok. Építője Chimenti Camicia lehetett: a csörgőkét a Szentháromság téren állott. A hosszadalmas török háborúk, a megismétlődő ostromok alatt a régi vízművek teljesen elpusztultak. A török időkben a Várból a Dunához egymással párhuzamosan vonuló két falat építettek, ezek közt húzódott a vízhordó út. Ezen cipelte, vállán átvetett rudakon a négy vízzel telt vödröt Luigi Fernando Marsigli gróf, elfogott császári tiszt, mint hadifogoly. 1686- ban a felszabadító ostrom tüzérségi és műszaki tábornoka lett, a későbbi években hatkötetes nagy munkát írt Danubius Pannonico Mysicus címen a magyar Dunáról. A vízhordó utat védő falak — szépen restaurálva — ma is láthatók. A török háborúk után a szabadsághegyi Városkútból a Várba vezető berendezést Kerschensteiner Konrád jezsuita építész újjáépítette. A várba vizet szállító járgányos vízemelő művet Mikoviny Sámuel mérnök és Kempelen Farkas tervezte, illetve építette. A vízfelnyomó mű a budai Fő utca és Jégverem utca sarkán állott, a vízivárosiak e házat még ma is „Szivattyúház” néven emlegetik. A gőzkorszak beköszöntével a Várpalota vízszolgáltatásának biztosítására Clark Adám gőzszivattyúkat állított üzembe. Ma is látható Budán az Ybl Miklós téren az Ybl-kioszk — sajnos méltatlanul elhanyagolt — épülete, amit a nagy épitész a kazán- és gépház köré épített. Magas tornya kéményt rejtett. A nyomócső ferde — járható — alagútban megy fel a Várba. Budapest ostromakor az alagúton át német katonák próbáltak kiszökni a Várból, de vállalkozásuk nem sikerült, az alagút alsó nyílásánál várták őket. A Várnegyed ma az egységes budapesti hálózatból kapja a vizet. Dr. Horváth Árpád 27 A középkori vízfelnyomómű szivattyúi, Magyar Vízügyi Múzeum. Jakab Árpád modellje
