Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
mi a feleségemmel együtt magunk is élvezzük a természet közelségét, a vizeket, a szigeteket, szóval az egész falusi életet. No és visszatérve a szakmára, itt a magam ura vagyok. Jóllehet nagyobb a felelősségem, de ez arra sarkall, hogy állandóan továbbképezzem magam. — A szakkönyveken, folyóiratokon túl a kollégákkal való eszmecsere, a tapasztalatok kicserélése is kell. — Hivatalos keretek között van erre mód, de ha szükségem van baráti tanácsra, nagyobb tudású kollégával való konzultációra, kocsiba ülök, és jó negyed óra alatt Óváron, rövid óra alatt Győrben vagyok. Ugyanezt cselekszem, ha feleségemmel színházba, vagy koncentre áhítozunk. — Az itteni baráti köröd? — Könnyű a helyzetünk és egyben kritikusabb is, mert a feleségem idevalósi. Barátaink a falusi értelmiség köréből kerülnek ki. Velük járunk le nyáron a Dunára, vagy annak valamelyik mellékágához vikendezni. — És a falu, a körzeted egészségi állapota? — Nem unatkozom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy sok a beteg. Vannak ilyen időszakok, különösen télen, mert sokan ilyenkor „érnek" rá bajaik gyógyítására. Az idősebbek gyakrabban jönnek panaszaikkal. Sokan egy életen át hurcolták bajaikat, de most, hogy ingyenes az orvosi ellátás, meg idejük is van, enyhíteni szeretnék fájdalmaikat. — Végül is nem bántad meg, hogy hivatásod gyakorló teréül a falut választottad? — Már mondtam, hogy örülök, hogy itt élhetek, dogozhatok, és elhatározásom, hogy maradok is. És nem azért a háláért, amire az orvos esetében az emberek gondolnak, hanem azért a szeretetért, megbecsülésért, amit a falusi emberek szeméről, arcáról leolvashatok. HÁZTÁJI ABRAKOS K. Lacihoz régebbi ismeretség, barátság fűz. Még abból az időből, amikor ő volt a falu párttitkára. Szinte gyermekkorában — kamasz legényként — állt a közösségbe. Az egyesült tsz-nek ma is vezetőségi tagja, de a politikai stafétabotot átadta, s most a háztáji jószágok abrakellátásáról gondoskodik. — Jó ez neked Laci? — Nézd — emeli rám tekintetét, —, annyit megtanultam pártfunkcionárius koromban, hogy soha nem azt kell nézni, ami nekem jó, hanem ami nekünk. — De hát a közösségnek mi jó származik abból, hogy a háztájidban tíz anyakoca van, sőt egy törzskönyvezett kan is. — Ejnye már... — néz rám megütközve, — hát neked magyarázzam, hogy abból a százötven választási malacból, amit évente produkálok, kettőt ha megeszik a család. A többi megy hízóalapnak vagy tenyésztésre. Mert hogy egyszerűbben fejezzem ki magam, az én háztájim sertéstenyésztésre szakosodott. Mások hizlalnak, vagy szarvasmarhát tartanak. — Temérdek a pénzed ... — Több van, mint párttitkár koromban volt, az biztos. De itt senki sem irigyli a másiktól, mert akinek nem büdös a munka, az gyarapodhat. — Azt látni a gyönyörű új házakon, lakásberendezéseken, autókon. De mi most a sikk, ami — hogy divatos szóval mondjam — státuszszimbólum? — Ha ez alatt azt érted, hogy itt mifelénk a falvakban mire a legbüszkébbek az emberek, akkor most ez a divat — mutat rá a tágas konyha egyik sarkában levő hűtőládára —. Akinek ez nincs, az majdhogynem röstelkedik, és igyekszik megszerezni. — Dunakilitin hány ház dicsekedhet ilyen ládával? —- Nem tudom, de akad már belőle jó pár. Akinek van, beletehet egy disznót, húsz-harminc baromfit megtisztítva, zöldséget s egyebet Aztán a külföldi vendég — aki azt hiszi, hogy csak nekik van ilyesmi — csak ámul, ha a gazdasszony nem a hentesüzletbe szalad, vagy a tyúkketrechez, hogy valami húsos ebédet, vacsorát csapjon, hanem csak felemeli a hűtőláda tetejét. — Gondolom, hogy nem csak a sikk, a divat készteti az embereket arra, hogy ilyen újdonságokat birtokoljanak. — Jól gondolod, hiszen ti városiak dúskálhattok télen a mirelitekben. A falusi boltok — kivéve a tejet, hentesárut, s egy-két élelmiszert — nem rendelkeznek nagy hűtőpultokkal. Aztán mi is szeretjük ám télen is a zöldbabot, borsót, és nagyon meguntuk a füstölt húsokat. — Bizony a városi háziasszonyok is elfogadnának ilyen hűtőládákat. — Aztán hova tennék? — kérdi jogosan Laci barátom. — Hiszen a panelházakban a 120-as hűtőszekrény is elfoglalja a konyha egynegyed részét. Forog velem a világ. De hogy az itt élő falusi emberek körül mekkorát fordult, azt talán ők maguk sem tudják pontosan felmérni. Országos vízgazdálkodási napokat tartottak Tiszaföldváron. A kétnapos rendezvényen a hazai vízügyi vállalatok, mezőgazdasági termelési rendszerek, gépgyártó vállalatok, képviselőin kívül külföldi szakemberek is részt vettek. Áttekintették az öntözés helyzetét és továbbfejlesztésének lehetőségeit. Mint megállapították: a kormányintézkedések megfelelően ösztönöztek az öntözésre, az utóbbi évekhez hasonlítva az idén nagyobb területen kaptak mesterséges csapadékot a növények. A tanácskozáson utaltak arra, hogy az öntözéses gazdálkodás hatékonysága érdekében javítani kell a technikai feltételeket, ki kell fejleszteni a takarékosságot szolgáló optimális vízelosztó berendezéseket. Hangsúlyozták a gondos fajtaválasztás szükségességét. Az öntözött területekre olyan növényfajtákat kell vetni, amelyek képesek a nagyobb terméshozamra, a mesterséges csapadék intenzív hasznosítására. A szakmai eszmecserét követő gyakor-TÖRTÉNELEM H. Dezső bácsi nyugdíjas. Valamikor a tehenészetben dogozott, mint brigádvezető. — No, de ahogy kezdtük — emlékezik Dezső bácsi, akit ahogy a tsz megalakult, beválasztottak az értékelő bizottságba. — Soha nem felejtem el. Hozták a gazdatársaim a jószágaikat. Amelyik az öklit a szemire nyomta, hát nekem is kicsordult a könnyem. De hát csak mondanom kellett, hogy ez a tehén, az a ló mennyit ér. Olyan istállókba raktam a jószágokat, ahol tudtam, hogy gondozva lesznek. A tejet nekem kellett begyűjteni. Hajnali két órakor keltem, s volt úgy hogy reggel kilencig víz sem volt a számban. Ha valamelyik jószág beteg volt, ültem biciklire és rohantam az állatorvosért Rajkára. Szerencsére itt Dunakilitin volt elég igavonó jószág. 117 lovat hoztunk össze. Az első mosoly akkor derült az arcokon, amikor egyszerre 36-an szántottunk. Hát, tudja az olyan szép volt, hogy annak még az Úristen is örülhetett. Aztán jött ördög Laci — az akkori agronómusunk — azzal, hogy össze kellene adni egy kis pénzt a tagságnak. Borjakat vennénk, majd felhizlalnánk. Hát összeadtunk jó pár ezret, és mentünk hárman Borsodba borjakat vásárolni. Nálam volt a nagytásko pénz. A vonaton, meg ahol csak leültünk, mindenütt az ölemben. Miskolcon megszálltunk, de ott is az ágyamban, magam mellé tettem a táskát. Kérdik a társak, hogy nem rugdos-e — mármint a táska —, mondom hogy az alszik, de én a szemem se merem lehunyni. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megvettük a borjakat, és mentünk haza. Ezt csináltuk többször, A pénzt, amit a tagoktól kaptunk, a tsz rendre visszafizette, és annyi kamattal, mint amennyit az OTP adott volna. így volt valamikor. Mert most már így mondjuk, hogy valamikor. . . Dávid József lati bemutatón a cukorrépa-, a kukorica és a lucernatáblókon kipróbáltak néhány új típusú öntözőberendezést. A résztvevők megismerkedhettek a hígtrágyaöntözés tömlős-barázdás módszerével, az izotópos talajnedvesség-méréssel és más korszerű eljárással. SOROKBAN Elkészült a Győrújbaráti víztároló medence. A Hídépítő Vállalat dolgozói 40 tonnás autódaruk segítségével beemelték a 10 ezer köbméteres medence záróelemét, s ezzel befejezték a tároló szerelését. A 35 méter széles, 55 méter hosszú és 8 méter magas téglatest alakú víztárolót a Győr és Környéke Vízmű Vállalat építette mintegy 56 millió forintos költséggel. A tároló Győr vízellátásának javítását szolgálja, s a tervek szerint jövőre helyezik üzembe. Országos Vízgazdálkodási Napok 26
