Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
DUMB MENTI VBZLflTOK Harangok és haranglábak Szentendrei látkép Komáromig megfogadták őket a kereskedők ... Nem adták meg könnyen magukat a „fedelesek" versenyeztek sokáig a gőzhajókkal, a „népek" is a bárkához húztak, mert olcsóbbnak találták és otthonosabbnak, végül mégiscsak győzött az erősebbik. A zsindelyes bárkát szárazföldre szorította a kofahajó. Mit tehettek mást, az asszonyok átszálltak a hajóra, fizették a nagyobb pénzt, s még több zöldséget, gyümölcsöt vittek a nagyvárosba. Ismerték annak feneketlen bendőjét. A gyalogló, a harmadosztályú vonatok utasa békésen elálldogál a fonott kosarakkal és puttonyokkal megrakott kofahajó fedélzetén, hallgatja a felvágott nyelvű szigeti menyecskéket. Évődés, tréfa, veszekedés úgy hozzátartozik ezekhez a kofajáratokhoz, mint a vízhez a hal. A dunabogdányiak és a kisorosziak a szilva miatt régi vetélytársak a piacon. Persze, hogy csipdesik egymást egész úton. Végül a kisorosziak odavágják: „Ti beszéltek? Bottal vertétek a szilvát, hogy megkéküljön I" Harcedzett kofák a hátukra is kosarat — „hátyit" —vesznek, s megtömik gyümölccsel. A matróz a kofa mögé kerül, felkiált: „Néni, kigyullad a hátyi! Füstöl az eper!” Mire a kofa nagy nyugalommal: „Nem az füstöl fiam! A gyereket viszem sorozásra, az ciqarettázik I” Hogyne érezné jól magát ebben a világban Móricz! Néha lehajol, kaucsuk kézelőjére felír egy-egy jóízű mondást, Leányfalu: művészek, írók régi tanyája. A régiek közül ne említsünk hirtelenében mást, mint Gyulai Pált, a „mérges kis öregurat", aki Jókait is oly keményen bírálta — a maiak közül meg Cseres Tibort vagy Karinthy Ferencet, no és Szeberényi Lehelt, a vad evezőst. Említeném szívesen Fábián Zoltánt is, az írószövetség volt titkárát, aki mellesleg a magyar vízügyek iránt is támogató érdeklődést tanúsított, őt azonban már csak múlt időben említhetem. Egy ostoba utcai baleset megfosztotta attól, hogy Leányfalun megalkossa azokat a műveket, amelyek rég megértek benne, de amelyek megírására közszolgálati kötöttsége miatt nem jutott ideje. Térjünk vissza inkább a múltba, a közeli múltba, ahol mégiscsak megadatott valakinek, hogy remekműveket kopogtasson leányfalusi írógépén. Móricz Zsigmond itt, a Duna partján lett írófejedelem. Előbb egy vén diófa tetszett meg neki Leányfalun, aztán kertet vásárolt, s az öreg diófa szomszédságában hajlékot emelt. Nyaralót rakott magának s családjának, de otthont és írói műhelyt is, ahol boldogtalan napjaiban elfészkelhette magát. Mert akire a siker rátalál, azt gyakran a boldogság kerüli el. Utóvégre innen is eljárhatott a szerkesztőségekbe, a kiadóhoz ügyes-bajos dolgait intézni — míg be nem állt a Duna, hozta s vitte a kerekes gőzhajó. Kinek találhatták volna ki ezt a közlekedési eszközt, ha nem Móricz Zsigmondnak? Dohog a hajó, távolodnak a falvak, a part menti fák, az író a korlátnak támaszkodik, s hallgatja az utasok, a hajósok történeteit. De még a gőzhajó sem az igazi élet. Visegrádról sötétedés után indulnak a kofahajók, sorra beállnak a szigeti falvak kikötőjébe, megrakodnak eperrel, tojással, baromfival, fehér cipóval. Hajnalban koccannak a Bem téri kőfalhoz: már várják őket a hordárok, hogy a vásárcsarnokba, a piacra szaladjanak a friss áruval. Más kerülné a zsúfoltságot, az éjszakai fáradalmat, Móricz tudja, hogy a Duna-kanyarban, a kofahajó az igazi élet. Ami még ennél is igazabb volt, őt már nem várta meg. Dereglyék, ladikok, fedeles bárkák — a népi közlekedés és teherszállítás okosan kifundált alkalmatosságai — járták a Dunát, ezek vitték a fővárosba a gyümölcsöt, a kenyeret, ezek kötötték össze a szigeti falvak — Pócsmegyer, Tahitótfalu, Szigetmonostor és Kisoroszi — lakóit. Minek építettek volna utakat a szigeten, ha ott volt a legkülönb országút, a Duna? Ladikot dereglyét számolatlanul ringattak a hullámok, nem is ezeknek járt ki a tisztelet, hanem a fazsindellyel fedett bárkának, amely kisebbfajta bőgőshajónak is megtette. A ladikot, a dereglyét helyben összerakták — a fedeles bárkát a legjobb mestereknél rendelték meg. A komáromi supereknél. Nem volt ez kis pénz, különösen nem a terményeiből élő falvaknak, de azt a szégyent mégsem engedhették meg maguknak, hogy falunként legalább egy „fedelest" el ne tartsanak. A fazsindelyes bárkákat „evedzővel" vitték le a fővárosba, s csak akkor indultak visszafelé, amikor már mindenki túladott a portékáján. Csillaghegyig csavargőzös húzta fel a bárkát, onnan már lovak vitték tovább. Hadd emlékezzenek a Kis-Duna menti hajóvontatók a régi szép időkre, amikor még Szentendre. A Fő tér egykori polgárházai 16
