Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 6. szám

A KUBIKOSOK EMLÉKÉRE

A kordélyszállás égése

Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjjelen, 1907-ben az eget és a földet magasra törő lángoszlopok világították meg a Maros jobb oldali töltése mentén Leién, a Sulymos nevű határrészen, a Feketecsárda nevű gátőrháztól 700—800 méterre. Fölszállott a vörös kakas.

Sarnyai Jánoséknál — Maroslelén — leltem a „kordélyszállás égésének” nyomára. Az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság levéltára semmit nem őrzött meg az eseményről. így a szájhagyományra hivatkoztam.

Kovács Pali bácsi vízügyi ember volt 1951-től kezdve, s 1957—1974-ig gátőr a makói központi gátőrháznál.

Vele kezdtük el göngyölíteni az emlékezés fonalát. Szóba jöttek élők és holtak; élő leszármazók, akik valamit tudhattak, hallhattak az egykori tűzesetről; a szentesi, csongrádi kubikosgazdák, a hódmezővásárhelyi Vízügyi Szakaszmérnökség, majd az itt irattárat rendező Alácsi Lajos nyugdíjas technikus.

Az első töltéserősítés az 1900-as évek fordulójának környékén lehetett. Nézzük a gátőröket! Nagykarikán; Sándor Imre, Feketecsárdánál: idős Lucza Lajos, Vetyeháton: Sike nevezetű. Már valamennyi elhunyt. Vetyeháton — most — Balázs Máté, nem régi ember a gáton . . . Árva András, aki egyébként lelei származású — most makói központi gátbiztos — már többet tudott;

— Ignácfoknál van az a tó . . . Az öreg Annus Józsi bácsi és Kocsis Imre (leleiek) néhány évvel ezelőtt, mint vízügyi emberek dolgoztak e határrészen, s munkájuk során üszkös fadarabokat találtak a földben. Valami depó (italmérőhely) is volt ott, s talán az gyulladt ki először... Ö az édesapjától hallott valamit erről az esetről . . . De hogy ez a borzalmas tűzeset megtörtént, az szent!

Békési Jánost, Szalma Mihályt kérdezgettem, azután Vincze Ferencné Mátó Máriát, akik valamennyien leleiek.

Ez utóbbi kedves adatközlőmnek édesanyja Igaz Etel volt, akinek testvére pedig Igaz József, aki maga is a nevezetes tűz áldozata volt. Mátó Mária néni 1907 Szilveszterének éjszakáján született. Szüleitől, s rokonságától hallott a tűzről, mely megégetett embert és állatot.

Vincze néni így emlékezik:

— Igaz József édesanyám testvére, aki 18 évesen kocsisként szolgált annál a vállalkozónál, aki a töltéserősítéshez földet hordó kubikosok gazdája volt. A mérnököket is hordozta le, s föl. A kordélyos, digós kocsisok — a mentett oldalon — egy kétvégjászlas, hatalmas, földbe ásott oszlopokra szegeit palincsdeszkákból készült, a tetején kátránypapírral fedett, úgynevezett digószálláson laktak — egy helyiségben a lovakkal. Ezt a digószállást, ahogyan haladtak feljebb-feljebb a töltéserősítéssel, mindig újabb és újabb helyre vitték;

szétszedték, majd újra felállították és használták.

— A digószállás nagypéntekről nagyszombatra virradóra égett le, amikor még a harangokat sem verhették félre, mert ebben az időben a katolikus templomban csak a kereplők szólalhattak meg a toronyban.

— A vállalkozó nagypénteken nem fizette ki a munkabért. Csak szombaton akarta kifizetni azt. A digósok közül többen hazamentek Algyőre: Gyevibe.

— Az ittmaradtak közül vitte volna valaki a többi keresetét is haza, hogy legyen egy kis pénz a háznál a húsvéti ünnepekre. Nagypénteken Józsi bátyám hazavitte a vállalkozót Makóra. Gazdája mondta, hogy maradjon benn, aludjék a makói istállóban. Józsi bátyám hajthatatlan volt. Fogta magát, s kihajtott a digószállásra. Pedig nem volt italtszerető legényember. Künn kifogott. Rendbe tette az állatait, majd lefeküldt aludni.

— Halottá egy idő múlva, hogy a többiek zajongva hazatértek a lelei kocsmából, s lefeküdtek, ki ide, ki oda, az istálló szalmájára.

A tűz cigarettából vagy pipából eredt? Senki nem tudja.

Szalma Mihályék úgy hallották, hogy a petróleum lámpát verték le a digósok az istállóban. Baráth Lászlóné, Rácz Berta tanítónő, aki hosszú ideig lakott és tanított Maroslelén, úgy hallotta, hogy a viharlámpát a lovak verték le, s az okozta a katasztrófát. A 102 éves Kúrái Györgyné Kovács Piroska, aki a századfordulón lett lelei asszony, pipáról hallott.

Vincze néni tovább mesél:

— Józsi bácsi akkor ébredt fel, amikor már égett minden. Subáját magára kanyarintotta. A nagy füstben tájékozódni nem tudott. Mindenki üvöltőt, jajgatot. A lovak tomboltak, toporzékolva szaggatták volna a köteleiket. Recsegett-ropogott a fa. Kijutni szinte lehetetlen volt az épületből. Közben a digószállás éjjeliőre ordítva berohant Leiére, segítségért kiáltozott. Jóska bátyám próbálta leverni a közelben levő palincsokat a földbe ásott oszlopokról — kézzel és lábbal, de biz azokkal nem bírt, csak akkor, amikor azok annyira elégtek, hogy engedtek már a kétségbeesett rúgásoknak . . .

— Amikor már akkora helyen levertelerugdosta az égő parázsló palincsdeszkákat, amelyen kifért a tüzes katlanból, kibújt a zsarátnok-lyukon az épületből. De akkorra már a lábai — egyébként derék, szálas fiatalember volt — s a hasa is megégett. A ruha és a suba is leégett róla. Pár száz méternyire volt a Csanádi püspöki uradalom kertészháza. Nagy kínok között elvonszolta magát a kertészház ablakáig, s ott bekopogtatott. Az ablakon kinéztek. Leégett róla a ruha, a suba, és minden. A kertészházban lakók nagyon megijedtek a ruhátlan, égett embertől. Nem engedték be, mert féltek.

— Ameddig ki volt a lába a subából, annyira megégett, hogy a hús szakadozott le a csontról. Mégis tovább vonszolta magát a felső folyás mentén, a néhány száz méterre levő Feketecsárda nevű gátőrházig. Itt Kiss Imre volt akkor gátőr, aki emberségesen, menten pártfogásba vette. Az égett részeket bekente édes disznózsírral. Azután kapta a vízügyi telefont. Felcsengette az alsó folyás menti, vetyeházi gátőrház Török nevű gátőrét, aki menten ugrasztottá az istállóban alvó béresét, mondván neki, pattanjon lóra! Vigye a hírt Igaz Mihály nagyapám tanyájára, hogy mi történt József nevű fiával. Még utána kiáltott a lobogó gatyában lóra ugró béresnek:

— Miska bácsi fogjon be, és vigye a gyerökit a makói kórházba!

— Nagyapám gyorsan befogott, s toronyiránt, lóhalálában vágtatott lőcsös parasztkocsiján a Feketecsárdához. A fiút feltették a kocsiderékba tett szalmára, betakargatták, s bevitték a makói kórházba. Józsi bátyám észnél volt a kocsin is, meg a kórházban is. Mindent elmesélt a történtekről — onnét tudom én is. Józsi bácsi akkora és olyan fokú égési sebeket szenvedett, hogy nagyszombat este a makói kórházban belehalt sérüléseibe. Makón, a római katolikus temetőbe temették el. Rajta kívül még hét ember égett meg, s esett a tűz áldozatául.

— Leién (azután lett még Püspökiele, majd Maroslele) temették el őket a temető bejáratától bal oldalon levő — úgynevezett temető árkába. A leleiek , Égöttek" néven emlegették, s emlegetik őket. Vincze néni édesanyja, s ő is, de más leleiek is rednszeresen vittek virágot az Égöttek sírjára — saját halottaiknak tekintve őket —, és égettek gyertyát mindenszentek és halottak napján . ..

A lovak zöme is benn égett a digószálláson. Két ló valahogyan kiszabadult — amikor már elégett a jászolkoszorú előttük —, s összeégve a lelei, úgynevezett téglaházig elvánszorogtak. Ott pusztultak el.

A digószállás éjjeliőre felverte a falut. De mire a leleiek kiértek, már majdnem minden elégett. Csak azt látták, hogy a közeli püspöki Sándormajor béresei lajtokkal hordják a vizet az uradalmi kútból, s locsolják az ordító, égett embereket. Pedig volt ott, a digószállás mellett egy ideiglenesen ásott földkút, amelyből ittak a digósok és a lovak. Erről idegenek nem tudtak.

Vincze néni édesapja Mátó Pál is kiszaladt Leiéről a tüzet oltani, de akkorra már nem volt semmire mentség.

Mária néni 15—16 évvel a tűzeset után a püspöki uradalomban dolgozott, s a digószállás környékén, a súlymosi

S-kanyar melletti részen égett deszkákat, kátránypapírokat látott szerteszéjjel. A helyhez közel két hatalmas nyárfa áll, melyek élő tanúi lehettek a borzalmas tűzesetnek.

19