Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 5. szám
A Babits-ház autogramfala Ősz nénike a kerti lak tornácán: még kérdeni sem kérdem, már mondja nevét, a korát. Nyolcvanhárom éves. „Juliska néni vagyok lelkem, a múzeumőr." Az üveges veranda asztala mellé ültet, s meséli az első találkozás történetét. Hányadszor mesélheti ma? Hányadszor ezen az őszön? Hisz bizonyára mindenkit hellyel kínál, mint engem, mindenkit aki a Babits emlékekért megmássza a hegyet. „Édesapámat kereste rögtön, nem is kereshetett más. Nem lakott itt az Aranyhegyen annyi ember mint most. Két-három család és kész. Vékony volt, fekete, a keze mintha reszketett volna. Szitás bácsi — mondta — én megveszem magától a kertet! A balzsamos levegő miatt vette meg. És a Duna miatt. Megállt itt a ház előtt, visszanézett a völgybe. Az arca egészen megváltozott. Szólni sem szólt sokáig." Babits Mihály megvette az aranyhegyi kertet, az aranyhegyi házikót. Hitvesével, Török Sophieval együtt két évtizeden át minden nyara Esztergomé. Várost, tájat, csendet, folyót választott magának, önéletrajzi kötetében a szerelmi vallomást is megtaláljuk: „Esztergomot hajóról pillantottam meg először, a Dunán s ez csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be. A bazilika magasból nyújtotta elibém keresztjét, az alkony aranyszőnyeget terített a hullámokon át a palotáig: fölötte széles ünnepi karzatot mímelt a várhegy fennsíkja, ahol a nagypénzű szenvedélyesen tervezgető prímások egykor a Magyar Siont ábrázolták ki. Egy fejedelmi s pazarkodó „művárosban" jártam, szinte jól esett később fölfedeznem mellette a másik Esztergomot, a szegény és meghitt kisvárost. A két Esztergom alig ismeri egymást, noha térkép szerint szorosan összenőttek. Közvetlen a várhegy mögött egy másik dombocska áll, éléről szép régi parasztkálvária néz farkasszemet a bazilikával, bajuszos hajdúk ostorozzák Krisztust, s csodálatosan gyöngéd szépségű asszonyok siratják. Ott állnak a hegyélen, a szélben, hajadonfőtt és talpazat nélkül, s minha még ruhájuk is lobogna! S körülöttük a hegyre guggolva, összehúzódva, mint menekülő csapat, apró, festői, fehér vályogházak, félig beépítve az agyagos partba, egymás hátán csüggve, roskadozva, omló szurdékok és olaszos girbegurbák között... Én egy harmadik hegyről szoktam nézni mindezt, ez az én saját külön hegyem: egy nyájas szőlőhegyen kis kápolnákkal, és pincesorokkal. Innen a másik kettőt jól belátom, s így szeretem őket látni együtt: itt ütöttem föl nyári tanyámat immár hosszú évek óta. A hidegpompájú Benczúr-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól a Csitri-szigetek ősvadonáig . . . Sokszor el-Reneszánszkori vörösmárvány faragvány a királyi palotában Istrángos cölöpverő az esztergomi Duna Múzeumban tűnődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczúr pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt." Versek, könyvek csurranó-cseppenő honoráriumából nagy kedvvel maga alakítgatja, bővítgeti a kis hegyi lakot, fűnyírót ragad, metszőollót csattogtat. Ha elunja a kertészkedést „elbúvik a forró nyárban", s verset esztergál, esszét csiszol, regényen ötvösködik. Az Aranyhegy a magyar irodalom huszadik századi aranymívesének műhelye. Iskolapadomból idáig hallom a vádat: elefántcsonttorony! Oda a toronyba zárkózik a világ gondja s baja elől! A sártól, amellyel megdobálták, talán már megtisztítottuk Babits Mihály emlékét. De látjuk-e ismerjük-e azt a Babitsot, akinek csillagnéző tornya az esztergomi házikó? Akinek szellemi őrhelye az Aranyhegy? Tornáca falán már halványulnak, de még kibetűzhetők a rajzszénnel felrótt nevek. Nem az elefántcsonttoronyba, de a magyar irodalom szellemi központjába jönnek a látogatók. A megmérőhöz, a megitélőhöz — a mértékhez. A névsorból fél lexikon is kitelne: Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó László, Illés Endre, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor , . . A kedves tanítvány, Illyés Gyula szinte fiaként jár ide. Innen a csillagnéző toronyból messzire látni. Látni a homályba boruló Európát. Fényt és több fényt és, mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zúg a földönt Ezt üzeni Babits az esztergomi őrhelyről. Itt reménykedik, itt várja a híreket, „hogy feltámad a magyar érzés, hogy nem akarunk németek lenni!". 1941. A betegság már marokra fogta a torkát — a nyelv már nem, csak a 17
