Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 3. szám
„Mocsárhegy.” Vagy ha túlságosan me'llbeütő, hát legyen „Mocsaras magaslatok”. Nyolcszáz-kilencszáz esztendeje még ezt értették a Hanságon a magyarok. Mi pedig utólag is ámolhatunk a telitalálaton. Mocsárnak, lápnak ott volt az Ecsedi-láp, a Sárrét, a Fertő tó vidéke, de milyen névvél illessék a Hanságot, amely mocsár is, de mégis több annál, s dombvidék is, de mégis kevesebb nála. Nem lehet ezt másképp nevezni, csak Mocsárhegynek . . . Jókai még ilyennek látta: vízből, lápból kiemelkedő magaslatok, tükrös, fekete sártavak. Rögtön regénybe emelte a különös „sártüneményt" „ . .. az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, amik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat felrepedt, s annak örvényéből a kiömlő iszap messze elönté a körülfekvő lapályt ... „Hány” és „ság". Két régi, finn-ugor együttélésünket igazoló szavunk — az első mocsarat jelent, a második hegyet. E két szó mesteri összevonása vajon ki műve lehet? Alighanem a legnagyobb költőé, aki megelégszik a névtelenséggel is. Megteheti. Hegyek, vizek, erdők bailadás nevét ő adja. A folyókat, tavakat, csillagokat ő kereszteli el. A csikász, a pákász az erdőkerülő, a vizen és lápon kutató szegény ember. A mindennapok költője, üres a tarisznyája, szárnyal a képzelete. Sok ilyen szegény embert tartott el a Hanság— elég, ha egy röpke névsorolvasást tartunk. Előcsalit-dűlő, öregtízrendes Hány, Égés-Hany, Utócsalit-dűlő, öregtízrendes Hány, Égés-Hany, Kistízrendes Hány, Alsó-tízkaszás, Nyugati Mórrét, Csikoséger. . . Elemében volt itt a népnyelv. íróasztalnál ülő hivatalnok sosem adna ilyen nevet a lápoknak, erdőknek, réteknek. Mint ahogy annak idején, két és fél évszázada is a Hány menti falvakban igazították formájára a titokzatos víziember nevét. „Elvisz a Hanyistók" — ezzel ijesztgették a pulyát. De ijesztgethették-e azzal, hogy érted jön Hanyi István? Márpedig a kései keresztségben ezt a nevet nyerte a pikkelyes testű, kopoltyúval lélegző kisfiú, aki a vízben otthonosabban érezte magát, mint a szárazföldön. A bizonyíték ma is fellelhető a kapuvári plébánia latin nyelvű anyakönyvében: „1749. március 17-én feltételesen István névre kereszteltetett az erdőben talált, mintegy nyolcéves fiú, akinek keresztszülei Hochsinger Mihály és Meznezin Anna Mária.” Az anyakönyv utolsó oldalán a németül íródott bejegyzés bőbeszédűbb: „1749. március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok vadállathoz hasonló fiút fogtak, akinek alakja azonban tökéletes ember és mintegy tízéves volt: behozták a várba, és mivel a gyermek semmit sem tudott beszélni, feltételesen megkeresztelték. A gyermek mezítelen volt, nyers füvet szalmát, szénát evett nem tűrte a ruházatot és ha embert pillantott meg, rögtön a vízbe ugrott és úgy úszott, mint a hal. Majdnem egy évig volt a várban, már megette a főtt ételt, megtűrte a ruhát és már teljesen emberré kezdett válni. Éppen ezért a hajdúk nagyon megbíztak benne, de ez a vízi emberke egészen váratlanul elveszett és többé nem is került elő. Valószínűleg a vár köze-HRNSRG. TÁJVÉDELMI KÖRZET átftáf и»* No**&'■ ~ Madárvárta Pusztuló hansági fák lében folyó Rábába ugrott és leúszott a Hanságba, ahol találták. Rosensting Pál tiszttartó saját kezűleg.” Mire a vízi emberke visszakerült a mocsárba, már messzi földön Hanyistókként ismerték. Csoda lett volna, ha Jókai megfeledkezik róla. De nem feledkezett, a Névtelen vár egyik szereplőjévé lépteti elő. „Egy elzüllött árva gyermek, aki a Hánság mocsarai közé tévedt, vadak között maga is vadállat lett, vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra: néma befogott szájú, emberszót ki nem ejtő vad.” A vízi ember tizennyolcadik századbeli keresztlevelét a kapuvári múzeumban őrzik, s a régi hanságiak is elismerik, hogy „bizony, az Istóknak letelt az ideje”, mint bármely földi halandónak. Most már elismerik. De az ő emlékezetükben Hanyistók úgy él, mint aki még az első világháború idején is bármikor útjába akadhatott a Hanságot böngésző embernek. A döntő roham a vízivilág ellen az 1920-as években indult meg. Ezt a támadást már nem élte túl Hanyistók — nem akarta túlélni. — Az én apám nagy kutatója volt Istóknak... — Szaiff Mihály megigazítja a fácántol'las kalapot a fején. Osliban vagyunk, abban a faluban, amely benne élt a régi Hanságban. A többi község legfeljebb a vízivilág pereméig merészkedett. Szaiff Mihály ennek az Oslinak is a legszélső házában lakik. A kerítésnél kezdődött egykor a Hanság. — No hát, apám sokat tudott Istókról. Tán találkozott is vele, legfönnebb nem hírefte. A fényképét a zsebében hordta mindig. Úgy vo(lt azon lekapva Hanyistók, hogy egyből látni lehetett, ő az, senki más. Emlékszem rá jól, lapos feje volt, kis békaszája, kacsalába. A lábujjai is laposak, a pocok hasán meg lebeny. Mulatós ember volt az apám, megfordult mindenfelé a csárdákban. És ha mulatott, kérhettek tőle bármit. A fényképet is elkunyerálták a tárcájából. Sajnálta aztán, de már mit tehetett? Odalett a családi örökség. Mindegy no, azt még megmondom, ki 22 Hansági vázlatok VÍZ ÉS TŐZEG
