Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 3. szám
Répássy Miklós emlékének* „A természetes vizek halállományáért.. .” II. Űz előzőekben elmondottak a vita eddigi anyaga alapján is követhetők és a többé-kevésbé közismert konkrét történeti információkhoz, a statisztikai elemzésekhez és a gazdasági-műszaki tervezés adataihoz tapadva is összegezhetők voltak. A következőkhöz azonban már kevésbé elegendőek a történetkutatás hézagos és nehezebben hozzáférhető adatai, a statisztika tanúságtétele és a tervezés és fejlesztés tapasztalatai. Itt a történeti adatokban való alaposabb tájékozottság mellett, már az alkotó (reproduktív) fantáziára is szükség van — a kérdés nagyobb távlatokba állításához, hiszen a vitában is csak homályosan körvonalazott kép megfogalmazásához a jövőbe vezető tendenciák, (az alig kivehető trendvonalak) meghosszabbítása és határozottabb kirajzolása — is szükséges. Mégis lehetséges, hogy a figyelmesebb és gondolkodó olvasó előtt már az eddigiekből is világossá válik, hogy ez az alapvetően „rekonstrukciós" jellegű munka — végeredményben egy általánosabb környezetvédelmi rekonstrukciós tevékenység kereteibe illeszthető. Helyesebben lenne illeszthető, ha ilyen összehangolt tevékenység egyáltalán létezne, ha a „környezetvédelemben” illetékes szervek (amelyek a valóságban sem kellő információval, sem tapasztalattal, sem hatáskörrel, jogkörrel nem rendelkeznek, tehát: az összes objektív feltételek hiányában is — vagyis valami csoda folytán — képesek lennének az ilyen irányú legkülönbözőbb tevékenységi területeket (ill. azok érdekeit) összefoglalni és egyeztetni. Mint a víz- és halgazdálkodás, erdő- és vadgazdálkodás, mezőgazdasági tervezés, terület- és település-fejlesztés stb., egy nagyobb és egységes (és rendszerszemléletű!) egészbe foglalni. A valóság ezzel szemben az, hogy a fejlődés szerteágazó szálai még viszszamenőleges — történeti megközelítésben is — nehezen foghatók össze, hiszen a fejlődés során egyszer szétvált és szem elől tévesztett összefüggések egyre felismerhetetlenebbé válnak. . . * Répássy Miklós (1864—1955) halászati felügyelő, a mai magyar halászat műszaki megalapozója, Kvassay halála után a vízügyi szolgálat vezetője. ,,Az édesvízi halászat és halgazdálkodás” c. munkája, ma 75 év múltán is hasznosítható kézikönyv. A néprajz területére is kiterjedő történeti kutatásaival, a múlt századi halhozamok statisztikai elemzésével — példát mutatott a történeti tapasztalatok hasznosítására a vízügvi-vízgazdálkodási tervezésben — az Országos Halászati Felügyelőség megszervezése során. (Ennek vezetéséből kerüit 1921-ben a vízügyi szolgálat élére.) Ahogy pl. a „rendszeres szabályozások" a Tisza völgy rendezése során, Kvassay elkésett figyelmeztetésétől eltekintve, senki sem képviselte a korábbi gazdasági életben vezető szerepet játszó halászati-tógazdálkodás érdekeit. Sőt még a zseniális és lelkiismeretesen körültekintő szervező: Széchenyi minden intése ellenére is elhanyagolták az erdőgazdálkodás (= erdőborítottság) szempontjait — az idők folyamán így merültek feledésbe az ősi természeti környezet fenntartásának és védelmének egyéb szempontjai és követélményei is. (Egy árutermelő társadalom által abszolutizált — és minden másnak fölébe helyezett: piaci szemtermelés érdekeivel szemben!) Csak nagy sokára, rendszerint már az elkövetett mulasztások következményeinek hatására, és csak az 1945 után megindult tervszerű reforesztációs tevékenység során (és hatására) jutottunk el pl. ahhoz a felismeréshez is, hogy mint a Tisza-marosi mind a magyar Alsó-dunai hullámtér erdő- és vízgazdálkodási szempontból is egy-egy önálló és sajátos (ökológiai) egységet képez. Az alföldi viszonyok között kiemelkedő: 11,9%-os és 12,5%-os erdősültségük az összképet igen előnyösen befolyásoló arányokat biztosít, és csak ennek köszönhető az Alföld örvendetes, átlagosan 6,11%-os erdősültsége ill. reforestációja is. A további fejlődés során csak a legutóbbi időkben alakították ki a KTV területén a „Közép-Tiszavidéki Tájvédelmi körzetet", mely a Kiskörei Víztározótól D-felé Tiszaugig öszszesen 8000 ha védelem alá helyezett hullámteret ölel fel. És ezt követte a Körösök hullámterében kialakított tájvédelmi körzet. Elgondolkodtató azonban, hogy mit várhatunk ezektől a „tájvédelmi körzetektől?" Mitől várható, hogy a terület „Vadvízországának" szabályozás előtti, „ősi és természetes” állapota valahogyan visszatér? Egy spontánul reverzibilis folyamatra számítani aligha lehet. És mit tesz a helytörténet, a gazdaságtörténet, történeti földrajz és növényföldrajz — a terület ősi állapotának megismeréséért? Mit sikerült feltárniok eddig arról a félreismerhetetlen gazdasági tényről, hogy ezek a mai hullámterek a tájegység gazdasági életében egykor vezető szerepet játszó ősi ártéri gazdálkodás (tógazdálkodás) súlyponti területei voltak és nyilvánvalóan sajátos ökonómiai és ökológiai egységet képviseltek. Tehát e „tájvédelmi körzetek" kívánatos rekonstrukciója is csak e régi ökológiai és ökonómiai viszonyok elemző feltárása — és helyreállításának tudatos irányítása révén oldható meg. Ebben a folyamatban pedig a holtágak tógazdálkodási hasznosítása — nem egy akadályozó tényező, mint azt a természetvédelem egyes naiv és történetileg tájékozatlan képviselői vélik, hanem valójában segíti ezt a rekonstrukciós folyamatot, hiszen a terület „ősi” (szabályozás előtti) állapota is a természet erői működésének és a gazdasági tevékenységnek a közös eredménye volt.. . Vagyis ebben a rekonstrukciós tevékenységben a holtágak ma látható spontán pusztulásával (feliszapolódásával) a gazdasági hasznosítást biztosító műszaki beavatkozást (a tógazdaságok fenntartását) lehet és kell szembeállítani! Ami azt jelenti, hogy a lassan feliszapolódó holtágakat ismét rendszeresen feltölthető és lecsapolható halasokká kell alakítani: olyan állapotba kell hozni, ahogy a honfoglalástól a török kor végéig voltak és működtek — legalábbis ott, ahol a munkaerőhiány nem akadályozta meg hasznosításukat. (Mert ezt a török kor mostoha viszonyai sem tudták teljesen megszakítani — miként azt a gazdasági hasznosításra valló földrajzi helynevek sok évszázados folyamatossága is tanúsítja.) A holtágak hasznosításának, helyesebben — ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni — újra hasznosításának kérdéseit a „Halászat” vitájában felmerült megközelítésnél tágabb körűen lehet és kell felvetni és egy általánosabb „természet-védelmi" rekonstrukció keretében újra megvizsgálni . . . Az ősi ártéri gazdálkodás „modelljét", addigi legjobb tudomásunk szerint a foki tógazdálkodás nyújtotta: a középkori „halasvizek" megtöltését és lecsapolását biztosító természetes erek (és árkok) mintájára épültek az első öntöző (vízellátó) és lecsapoló csatornák, de ez a minta rányomta a bélyegét a gazdasági tevékenység más ágaira is. (ökológiai megközelítésben mindez a „rét/legelő — viz — erdő ökoszisztéma" uralmát és sokoldalú hasznosítását jelentette.) Mindezeken belül, a halgazdálkodás után, a véle leginkább összhangban álló pusztai rideg-állattartás, vagy a rétes gazdálkodás (Győrffy István) lépett előtérbe, különösen a török kor pusztásodási folyamatának hatására. Ezzel az utóbbi vált a magyar élelmiszertermelés vezető ágává és évszázadokon keresztül ez képezte mezőgazdaságunk vezető export-termelésének (a ridegmarhatartásnak) a bázisterületét. Az első 18/19. századi vízszabályozási térképeinken a megyékre-országrészekre kiterjedő árterületek egyhangú „mocsaras marhalegelőkként” vannak feltüntetve. Csak a helyi viszonyokkal ismerős helyi (megyei) mérnökök felmérései tárták fel a rétek és nádasok differenciált terepviszonyait (növénytakaróját) és egész gazdasági életét: a nádas mocsarak között halasok, vizafogók, révek és vízi utak húzódtak ... amiről akadémikus gazdaságtörténetünk (amely elsősorban II. József-féle katonai felmérés térképeire támaszkodott) semmit nem tudott. 20
