Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 2. szám
den oldalról támadásra lendült, mint összehangolt ostrom idején: oldalról a Duna, lentről a feltörő talajvíz, felülről az eső, amely Heteken át zuhogott. Az emberek és a gépek ötvenkilométeres gátat védelmeztek, erősítettek. Katonák, munkások, napszámosok, férfiak és asszonyok. Ha a csúszós úton elakadtak az autók, emberi erő segítette ki őket. A töltésre a homokzsákokat csak emberi erővel lehetett felhordani; a gép egyszerűen tehetetlennek bizonyult. Az emberek pedig néhol nyakig vízben állva dolgoztak. A Dunán kétméteres hullámok hánykolódtak, mindegyik a töltésnek ugrott, mállasztotta, porlasztotta. Kétóránként váltották az embereket: két óra vízben, Kétórás pihenők a rögtönzött katonai sátrakban. Éjszakánként gyalogos, motoros és lovas őrjáratok vigyáztak a gátra, a parancsnoki őrhelyek rádiótelefonon érintkeztek egymással. Háborús hangulat, háborús fegyelem, de mégis valami közös nyugalom érződött Borcea szigetén. Egyik éjszaka a járőr, Calin Leiter és emberei repedést észleltek a gáton. Egy részük azonnal munkához látott, csákánnyal, lapáttal, mások riasztották a szigetet ,a gépészeket. A kétórás váltásidőt azon az éjszakán nem tartották be. Pihenés nem volt, csak nyakig víz, fáradtság, nátha, tüdőgyulladás. A betegeket Cernavodában meggyógyították. De ki tudja hány reumás test fog emlékezni örökké arra a borzalmas, mégis győzelmes éjszakára! Gheorge Bucuresteanu igazgató mondta másnap: — Tudja-e, hányféle ember él nálunk, a lápon? Egykori pásztorok és halászok, meg olyanok akiket idevonzott a jó kereset, aztán gyári munkások és könnyű életre vágyók, kalandot kedvelők, hogy is mondjam, na? Még börtönviselt is akad, nem is egy. Ez az éjszaka olyan volt, mint egy hatalmas tűz, amely kiolvasztja az emberekből, ami nem az övék, idegen tőlük, ami nem méltó hozzájuk. A salakot... Vlad Ciobanu középkorú, magas, csontos férfi. Az egyik „szárazföldi" állami gazdaságból helyezték volt 1965 táján a Nagy Szigetre. Tessék, szervezze meg a termelést! Mintha csak azt mondták volna neki: szervezze meg az életet. Akkoriban, 1965-ben így mutatkoztam be. „Tonnákat emleget. Évmilliók óta pihenő föld ez... És ami igen fontos: itt soha nincs szárazság. — Emlékszik 46-ra — néz reám, és szája széle megremeg. — Emlékszem. Nálunk, a Székelyföldön is kiapadt akkor az ég. — Moldvai vagyok. A fa kérgét őröltük meg.” 1970 nyarán emlékeztettem: öt évvel ezelőtt azt tekintette a sziget nagy előnyének, hogy itt soha nincs szárazság. A talaj akkor is kap vizet a Dunából, ha egy csepp eső sem esik. — Továbbra is vallom, hogy ez az igazi nagy lehetőség itt. — De hiszen néha a víz nem segítség, hanem ellenség. — Mind a kettő. Szárazság idején segítség, áradáskor ellenség. Úgy is bánunk vele. Küzdelem a vízzel és a vízért. A Nagy-Szigetet körös-körbe 156 kilométer hosszúságú védőgát övezi. Néhol harminc méter széles, hét méter magas töltés. Déli szélén, Hirsova fölött nehéz harc folyt a hullámokkal, az átszivárgásokkal. Marasu község neve akkoriban az újságok első oldalára került. Ott volt legnagyobb a veszély: ha a homokos földgát elszakad, fél vármegyényi területet önt el a víz .A Duna vizének szintje jó négy méterrel volt magasabb, mint a töltés mögött a szántóföldek. Egy tábornok irányította a küzdelmet, katonák és civilek erőfeszítéseit, gépek munkáját, hajók segítségét. Tizenkétezer ember, rengeteg bulldózer, traktor, teherautó, dereglye együttműködése és főként az előrelátó okos szívósság mentette meg a szigetet. Marasu emeletes iskolája igazi főhadiszállás képét mutatta, parancsokat továbbítottak innen, fáradt seregek érkeztek éjszakai pihenőre, pihent csapatok indultak vissza a töltésre. És a gátra vonult a falu négyezer lakója, hetven-nyolcvan esztendősöket is láttam őrségben. Ha a csákányt nem is bírták el, ezt a szolgálatot önként vállalták. Néha meglepetésszerűen a sziget belsejében támadott a víz. Deréknagyságú buzgárok törtek fel a kukorica- és búzaföldek közepén, vagy a még felszántatlan ősvadonban. Vlad Ciobanu elvitt egy ilyen buzgárhoz. Káprázatoson szép és ijesztően félelmetes látvány volt. Mint egy óriási szökőkútból, úgy lövellt magasba a víz, vagy négy méternyire (a közlekedő edények törvénye szerint, a Duna akkori magasságáig)/ A MEDOSZ hagyományos Budapest bajnokságát ebben az esztendőben a Jókai utcában a központi székház Dózsa termében rendezte meg. A csapatversenyben 16 együttes 9 fordulós svájci rendszerben mérkőzött, s a VGI együttese megismételve tavalyi elsőségét, végig vezetve biztosan győzőt. A csapatverseny végeredménye: 1. Vízgazdálkodási Intézet (Ritter, Horkai, Csapó, Halassy) 26, 2. VITUKl (Pálfalvi, Kalina Gy„ Laczay, Deák) 23,5, 3. VIZITERV (Metzger, Czimer, Marton), Cservenka), 21,5, 4. VIZITERV II. 20, 5. MÉM Repülőszolgálat 19,5, 6—8. Vetőmag, AGROBER, VIKUV 19—19, 9. OVH 18,5 pont. Táblánként a legjobb pontszerzők: 1. tábla Szokács (OVH), 2. tábla Horkai (VGI), 3. tábla Kolosits (VIKUV). 4. tábla Cservenka (VIZITERV) 8—8 ponttal. Az egyéni versenyben induló 24 sakkozó is 9 fordulós svájci rendszerben mérkőzött, s itt Merényi Gábor a Vetőmag versenyzője szoros küzdelemben, megérdemelten, veretlenül lett első. A helyezésekért nagy küzdelem folyt, s a holtversenyeket az egymás elleni eredmény döntötte el. Az egyéni verseny végeredménye: 1. Merényi Gábor (Vetőmag) 7,5, 2. Horkai majd mintha a nap fénye törte volna darabokra, széthullt a vízsugár, csillogó szemcsékként zuhant a földre. Katonák fogták körül a „szökőkutat”, homokzsákokkal, földekkel tömték el. Bőrig ázva, maszatos arccal, alig vánszorogva jöttek vissza a rövid, ádáz rohamból. Váltásruhával, meleg teával várták őket. És itt, vizek közepén, az áradó Duna szorításában — mintha csak káprázott volna a szemem —• városi 'locsolókocsit pillantottam meg. — Ivóvizet hoztak tartályokban — magyarázta Vlad Ciobanu. — Nincsenek kutak a szigeten? — Vannak, de a vizük ilyenkor, áradás idején nem jó ivásra. Tizenkét iocsolókocsit béreltünk a várostól, ezek hordják állandóan a jó ivóvizet a városból. Vezetékvizet iszunk a szigeten ... Illetve . .. — Miért hagyta abba? — Nem olyan fontos. Csak úgy eszembe jutott valami. A napszámosokkal, akik Moldva északi részéből jönnek hozzánk nyaranta dolgozni, nagy vitám volt a múltkoriban. A Duna zavaros vizét hordták be a barakkba vödörrel, azt itták. A Duna közelebb esett, mint a tartálykocsi. „Jó emberek — magyaráztam —, a gazdaság sok pénzt fizet azért, hogy iható vizük legyen, s maguk a Dunát merik” Egyik vállat vont, egy fiatail, mondom, egy fiatal, mert ha még öreg lett vola, hagyján. „Jó víz ez, mérnök úr. Folyóvíz, nem mocsári. A mocsárit nem innák.” Hát úgy eszembe jutott a tartálykocsiról. Néha ilyen gondunk is akad a vízzel . . . Веке György Ágnes (VGI) 6,5, 3. Sebők Béla (ABKSZ) 6,5, 4. Ritter Gábor (VGI) 6,5, 5. Zágonyi Artúr (Hernádi MGTSZ Bp-i kirendeltsége) 6, 6. Czimer József (VÍZITERV 5,5 ponttal. A verseny jól szolgálta a sakk népszerűsítését, s a nagyszámú indulért dicséret illeti a rendezőket. Csapatverseny a Dózsa-teremben ... (Grnák László felvétele) 27 a MEDOSZ BUDAPEST BAJNOKSÁGA
