Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)

1983 / 7. szám

Az aránytalanságok felszámolásáért

A vízellátási-csatornázási olló

Az utóbbi időszakban egyre gyakrabban hallunk arról, hogy országosan, így a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság működési területén is fokozódik a vízellátás és csatornázás közötti aránytalanság, vagy ahogy ezt szakmai zsargonnal fogalmazni szoktuk: nyílik a vízellátás és csatornázás közötti olló. Az elmúlt évek során kifejezetten e tendencia feltárására, illetve az aránytalanság ütemezett felszámolására irányuló vizsgálatainkban jó időben jeleztük az érintett szervek felé is ezt a gondunkat. Megragadtunk minden lehetséges fórumot e nem kívánatos folyamat feltárására, tanulmányokat tettünk közzé és a Magyar Hidrológiai Társaság rendezvényét is segítségül hívtuk e célból.

Néhány — működési területünkre jellemző — számadatot felsorolok, mert úgy vélem, e számok egy kicsit ,,magukért is bezélnek". A közüzemi vízművek napi átlagos víztermelése 1975 és 1981 között 64 ezer m3/d-ról 89 ezer m3/d értékre nőtt. Ez 39%-os fogyasztásnövekedést jelent. A vízművek mértékadó kapacitása ennél nagyobb ütemben emelkedett: 93,8 ezer m3/d-ról 134 ezer m3/d értékre, ami 42,9%-os teljesítőképesség-javulást jelent.

Gyakran hallani olyan megállapításokat, hogy közüzemi vízmüveink tartalék kapacitással alig rendelkeznek. Úgy érzem ez inkább lokális gondként jelentkezik, mint területünkre általánosan jellemző megállapítás. A vízközművesités kezdetén elsősorban a közkifolyós ellátási szint biztosítása volt a cél — erre volt igény — és erre állt rendelkezésre pénzügyi fedezet. 1970-óta, amikor a községekben is szinte kivétel nélkül fürdőszobás lakások épülnek, természetes következményként jelentkezett a magasabb ellátási szint iránti igény. A vízművek bővítését, korszerűsítését, rekonstrukcióját ütemezetten végzik a víz- és csatornamű vállalatok, de lehetőségeik behatároltak e területen is. (Tulajdonképpen az lenne az igazi rekonstrukció, amely során a Jakosság szolgáltatási színvonal-csökkenést nem észlelne.) Közismert viszont az a tény, hogy csúcsigényekre nincs módunk vízműveket építeni, ezért rövid, átmeneti vízhiánnyal egyes településeken továbbra is számolni kell. Az összes víztermelő kapacitásnak 66,4%-át teszi ki a napi átlagos víztermelés, tehát a rendszerek rugalmassága 33,6% — és ez átlagosan nem rossz érték. A helyenként jelentkező, vagy várható gondokat az éves csúcsfogyasztósi felkészülési szemlék során az érintett szervekkel számba vesszük és ennek már eredményei is születtek. 1981—1982. években elkészítettük a vízművek mértékadó kapacitásának vizsgálatát, ezzel olyan, összességében mintegy 9—10%-os kapacitásjavítást célzó lehetőségeket tártunk fel, melyek minimális beruházási igénnyel egyszerű beavatkozásokkal a termelés érdekébe állíthatók.

Igaz, hogy az V. ötéves tervidőszak végére településeink mindössze 13%ánal üzemel csatornamű, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a kcpacitásfejJődést, melynek eredményeiként az 1975 évi 11 ezer m3/d szennyvíztisztító kapacitásunk 1981-re 137%kal, 26,5 ezer m3/d értékre nőtt. A tervidőszak végére üzembe helyezett szennyvíztisztító kapacitásunk aránya a víztermelő kapacitáshoz 20%, ellentétben a bázis év 12%-ával szemben. Ismerve az elmúlt évek során már jelentkező, a beruházásokat népgazdasági szinten mérséklő intézkedéseket — és ezek természetesen kihatnak a vízgazdálkodás minden ágazatára is —• az előirányzottakhoz képest csekélyebb mértékű fejlődést is értékelnünk kell. Igazgatóságunk hosszú évek óta törekszik a meglevő aránytalanságok felszámolására. Tudjuk, és javasoljuk a szükséges megoldásokat, de ismerik ezt a beruházók és üzemeltetők is. Jelenleg a legnagyobb akadályt a szükséges pénzügyi fedezet hiánya jelenti, hiszen közismert tény, hogy a csatornamű-beruházások fajlagos költségei többszörösen meghaladják a vízműépítés költségeit. Tapasztalhatók helyenként nézetbeli problémák is, amikor félretéve a környezetvédelmi érdekeket — mondván, hogy a szennyvíztisztítás nem termelő infrastruktúra — igyekeznek minél későbbre halasztani a megoldást. (Itt jegyzem meg, hogy a szennyvizek- és szennyvíziszapok tápanyagainak mezőgazdasági hasznosítása során már ez nem állítható ilyen egyértelműen.) Talán a jogszabályok nem segítik elő egyértelműen a fejlődés kedvező irányát: igaz ugyan, hogy érvényben van a Környezetvédelmi Törvény, és a vízikörnyezet védelme érdekében újabb jogszabályok is születtek, ez irányú joggyakorlatunk mégis ellentmondásos.

Példaként említeném a csatornaművel rendelkező településeinken levő szennyvíztermelőket, amelyeknek vagy akiknek egy része komoly költségek árán szippantókocsiíkkal szállítóija el a szennyvizet a hatóságok által kijelölt lerakóhelyekre. A szennyvizek ilyen formában történő elhelyezése alig jelent környezetvédelmi beavatkozást és a folyamat szinte ellenőrizhetetlen. Ez a megoldás nagyon drága és komolyabb veszélyt rejt magában, mint azt sokan gondolnák. Mégis ezek a szennyezők rendre mentesülnek a szennyvízbírság fizetése alól. Amennyiben viszont a települést csatornahálózattal látják el szennyvíztisztító berendezés nélkül, vagy nem megfelelő hatásfokkal üzemelő tisztítóberendezést építenek meg, a szolgáltatást igénybe vevőket, valamint az üzemeltetőt csatorna-, illetve szennyvízbírság terheli.

A felsorolt gondok mellett nem feledkezhetünk meg azokról a törekvésekről sem, melyeket lakosságunk, a megyei és helyi tanácsok a vízügyi szervekkel karöltve tettek az előrehaladás

érdekében. Az V. ötéves terv végére társulati beruházásaink eredménye a közüzemi vízműkapacitásunk több, mint 20%-a, a szennyvíztisztító kapacitásunk 38%-a.

Társulati beruházások keretében a

IV. ötéves tervidőszakban területünkön 217,9 millió Ft beruházási költséggel épültek vízművek, illetve 17,7 millió Ft nagyságrendben csatornaműveik. Az V. ötéves tervidőszak során ez az arány már kedvezőbb: 216,2 millió Ft a vízművek, 230,5 millió Ft a csatornaművek beruházási költsége. A VI. ötéves terv célkitűzéseink szerint a társulati úton megépülő vízmüveink beruházási költségelőirányzata 184,2 millió Ft, a csatornaművek esetében pedig 195 millió Ft.

Az ipari vízgazdálkodás területén kedvezőbb a helyzet. A teljes ipari vízforgalom az 1975 évi 232,7 ezer m3/d értékről 1981. évre 282,3 m3/d-ra, az ipari frissvíz használata ezzel egyidőben 106,7 ezer m3/d-ról 117,3 ezer m3/d értékre növekedett. Ez azt jelenti, hogy 21%-os vízforgalom-növekedést mindössze 9,9%-os frissvízhasználat-növekedés követte — és ez a vízkihasználási mutató kedvező alakulását jelenti, helyes vízgazdálkodási szemléletre utal. Az összes ipari használt és szennyvíz mennyisége a vizsgált időszakban 92,1 ezer m3/d-ról 93,8 ezer m3/d-re emelkedett, ami mindössze 1,8%-os növekedést jelent. Kedvezően változott a tisztított ipari szennyvíz aránya is az összes ipari szennyvízhez viszonyítva: a bázisév 12,5%-os értékről 64,4%-ra nőtt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az összes frissvízhasználat 51,5%-át napi 60,4 ezer m3 szennyvizet kezelnek, illetve tisztítanak meg ipari üzemeink.

A települések és egyes ipari üzemeink helyzete, lehetőségeink nem hasonlíthatók össze: egy-egy ipari üzem viszonylag kedvezőbb körülmények között és feltételek mellett tudja létre hozni infrastrukturális beruházásait. Az ipari üzemek által kibocsátott szennyező anyagoikat (azok jelentős visszatartását) azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen a vízgyűjtő terület nem „ismer” külön településről érkező vagy külön ipari szennyvizeket, és ez utóbbiak általában nagyobb veszélyt jelentenek a környezetre.

A felsorolt érvek és ellenérvek kétségtelen, nem szolgálhatnak mentségül, nem is az a célunk, hogy utólagos magyarázatot keressünk. A hiányosságokat nyíltan fel kell tárni: a helyzet vizsgálata, „kiélezés” nekünk is több feladatot jelent, de ha ez elősegíti a megoldást, már megérte. Mit tegyünk, mit tehetünk tehát az előbbre jutás érdekében? Az általam legfontosabbnak tartott feladatok a következők:

— Az OVH—VITUKI—VIZITERV kollektívája elkészítette és megjelentette azon egyszerű, de a mai valós helyzetnek megfelelő szennyvíztisztítási eljárások sorozatát, melyek jól alkalmaz4