Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 3. szám
Dunán, de a lápi szigetek sertésfalkái éppúgy legeltek tavasztól őszig, mint Mikes Kelemen idejében. Hosszú orrú, fürge sertések, amelyek hozzászoktak ahhoz, hogy élelmüket a földben turkálva szerezzék meg, eső elől az öreg fűzfák alá húzódjanak, réti farkas közeledtekor pedig vizbe ugráljanak, a szomszédos szigetre meneküljenek. Kondás nem volt mellettük, hogy védelmezze őket. A páti földművesek tavasszal becsaptak egy-egy falka malacot Borcea szigetére vagy a brailai Nagy Szigetre, ősszel hazahajtották közülük azokat, amelyek életben maradtak, „felhányódtak" — milyen találó erre a székely tájszó — az ingyen lápi „koszton". Csak századunk elején jelentek meg vállalkozó szellemű, gazdag sertésgazdák, akik kanászokat fogadtak a faika mellé, s szigorúan elszámoltatták őket a gondjaikra bízott sörtés jószágokról. Miután megépült a gát, a kóbor tálkák kiszorultak a termővé szelídített szigetekről. Vlad Ciobanu agrármérnök, aki a Nagy Szigeten az első állami farm vezetője volt, meséli: a Cernavodában, Brailában élő egykori gazdag sertésgazdák felhergelték a szegény pásztorokat, lápi lakosokat, hogy tiltakozzanak, amiért elveszik a megélhetés lehetőségét. Jöttek sűrűn a mérnökökhöz, kiabáltak, fenyegetődztek, hogy elszakítják a töltést, nem tűrik el, hogy életük rendjét háborgassák. Vlad Ciobanu végighallgatta őket, azután felajánlotta nekik, hogy álljanak be állandó, biztos keresetre a farm munkásai közé. Az idősebbekből őrök lettek vagy napszámosok. A fiatalok nagy része traktoros. A Nagy Szigeten mintegy ezer traktoros dolgozik most, ezek fele lápi pásztor vagy pásztorok gyermeke. Igaz akadtak a szegény juhászok és disznópásztorok között olyanok is, akik nem „törtek be" az új szigeti rendbe. Mind délebbre húzódtak a hódító traktorok elől, eljutottak Mőrasu községig, amely a sziget alsó csücskén, egy szigeti dombocskán áll. Innen hová tovább? Márasutól nyugatra a Nagv Sziget mellett eay keskeny földnyelv rejtezkedik a folvam medrében, az úqvnevezett Kis Sziget. Ezt nem fogták körül gáttal, nem is törik fel a földjét soha. Túl alacsony a fekvése, az áradó Duna úgyis mindegyre elöntené. Ez most a senki földié, a megmaradt láo, a réqi szokásokkal. Ide jöttek át a kóborló falkák, nvájak, pásztoraikkal eqvütt, akik kalyibákat emeltek az öreg fűzfái« koronáia alá. hogy az áqak valamennyire felfoaják az esőt. (Az 1970-es nagv áradás ideién az állami gazdasáq emberei mentették ki őket.) A lőni romantikából nekik már csak nyomorúságos foszlányok maradtak . . . A KÍGYÓFOGÓ A Nagv Sziget meahódítása idején évente eliártam ide. Egyik utazásom alkalmával ismertem meq a kiqvófoaó embert, egzotikus tói eazotikus alakját. Maqas, csontos férfi volt. Arca szélverte, de azt mutatta, hogv nem élhetett valami rosszul. Hatvan esztendő körül lehetett. Térden felül érő gumicsizmát hordott, zöld bricsesznadrágot, háziszőttes kabátot, amelvnek a szabása városias volt, s így még feltűnőbb. — Mióta járja a lápot, Florea úr? — Negyven esztendeje. Ezt a szigetet, Braila mellett. Minden göbét, minden örvényt ismertem rajta, jóuram. — Most a gazdaságban dolgozik? — kérdeztem, hiszen az éppen akkoriban létesült első szigeti állami farm barakkjában beszélgettünk. — Kígyókat fogok, jóuram. Meglesem őket, hajnalban és este, egy villával elcsípem a fejüket, be a zsákba velük. Viszem őket az intézetbe. Pedig sajnálom szegényeket, meg-megsimogatom. Ők az én sorstársaim. Vadon élnek, mint jómagam. Múltkoriban egyik traktoros azt kérdezte tőlem, hol dolgozom. A lápon, fiam, feleltem neki. Az milyen vállalat? Én, fiam, mondtam, szabad ember vagyok. Kacagni kezdett. „Maga csakugyan szabad, mert nincsen esze.” Nem tudta elképzelni, hogy élhet valaki úgy, hogy ne tartozzon sehova, senkihez. Negyven esztendővel ezelőtt éppen ezért választottam ezt az életet. Inkább a kígyók, mint az emberek ... A hajnali láp kárpótol engem . . . Csakhogy meddig? Most a sziget felső végében vágták ki a fűzfákat, nádasokat, szárították ki a lápot. Mennek tovább, alább. Kipusztul innen velem együtt a romantika is, meglátja . .. — Arra a traktorosra nem haragudott meg? — így érezte, hát miért hazudott volna? Én sem hazudtam soha. Tudja meg, jóuram, hogy a természet nem tűri meg a hazuq embert. Volt nekem eqy társam, kíqyófoqó, mint én. De eltanulta a kígyók alattomosságát. Ellopta a csónakomat, azzal indult neki a belső tónak. Volt egy tó a sziget közepén, a Serbantó, most csaoolják le éppen. Tele volt kíqyókkal. Mind azokat a kíayókat kérik a szérumintézetben. Mondom, társam a lopott csónakkal elindult. Eqyedül. De nem ért el soha a tó másik partjára. Mealvukadt a csónak, valami korhadó faáa a viz alatt feltéote a fenekét. Addig üqvetlenkedett a merülő csónakban, míq odaveszett. Álltam a tó partján, néztem. Mivel mentem volna seqíteni? A csónakomat ellopta? A tó volt vagv három kilométer szélességű. Ennnek így kéllett történnie. — Kijárt ide akkor is, Florea úr, amikor bújdosók rejtőzködtek a lápon? A háború előtti időkben ... — Én nem féltem tőlük. Szegénylegények búvóhelye volt valamikor a láp. Idegenek messze elkerülték. A csendőrök is csak nappal merészkedtek ide, és csak nagyobb csapatban. Füzesek, ingoványok, sás, nád és réti farkasok világa volt itt. Csak a lápi halászok és a pásztorok nem féltek, ismerték az ösvényeket és a láp természetét. Ahogy leszállt az este, tüzet raktak, halat sütöttek, engem is mindig megkináltak. Nem kérdezték, hogy ki vagyok, mit keresek közöttük. Tudták, hogy a lápra csak a szükség hajtja az embert, a szükségben pedig mindenki testvér. De hát a pásztorok azóta a falukba húzódtak el, Hirsova felé, Márasu, Salcia községek akkoriban keletkeztek. Márasuban most emeletes iskola van, jártam ott a múlt esztendőben. — Ügy érzem, hogy keserű szájjal mondja ezt. Az emeletes iskolát a lápi faluban. Pedig maga városi ember, méghozzá fővárosi! Mi vonzotta vagy üldözte a lápi romantikába? — Hosszú mese, bele sem kezdek. Negyven esztendeje ... mondhatnék magának bármit. De soha nem hazudtam. A láp nem szereti a hazug embert, bosszút áll rajta. — S hol kosztozik, ha a szigetre jön? — Halat sütök, mint egykor a pásztorok. Kenyeret hozok magammal. — Nem megy a kantinba? — Mit keresnék én ott? Mondtam, nem tartozom sehova, senkihez. Itt a barakkban helyet ad a gondnok. Egy tízesért. — Mennyit ül itt egy-egy alkalommal? '*”] — Egy jó hetet. Már készülődöm vissza. Éppen egy hete érkeztem, június 12-én. A dátum valahogy nem talált az én időszámításommal. — Hiszen egy héttel ezelőtt június 25-e volt — csodálkozom. Felnevetett: — A maga számítása szerint, jóuram. Csakhogy én a régi naptár szerint számolok. Üqy szoktam meg az apámtól, minek változtatnék rajta. A természet is aszerint jár, tudja meg. A tél is, a nyár is azért késik a maga naptárában. Az enyém szerint érkezik. A zöld nadrágos sután, félszegen — talán diadalmasan — nevetett. Esztendők múltán a szigeti farmokon érdeklődtem a kígyófogó után. Nem tudtak róla semmit. Mikor mesélni kezdtem róla, egyik-másik fiatalabb gépész úgy nézett reám, mintha eszelős lennék. Веке György Vízépítési újdonságok A vízellátó vezetékek fagyhatár alá való helyezése sokszor problémát okoz. A vezetékeket általában csak korrózió elleni szigeteléssel fektetik, ezért egy minimális mélység mindenképpen követelmény. A cső fektetésnél a mélység — helyenként ill. szakaszosan, esetleg jelentős hosszban — csökkenthető, ha hőszigető köpenynyel veszik körül a vezetéket. Ez általában olcsóbb, mint a mélyebb fektetés. (NDK) A közlekedésből eredő káros, felszíni bemosódás is egyre nő és veszélyezteti egyes helyeken a vízbeszerzést. Az NSZK-ban a 81. jelű, Stuttgart-Singen közötti autópálya egyik szakaszán az elfolyó vizet — megfelelő műtárgyak beépítésével — összegyűjtik és kezelik, hogy a víztartók védelmét biztosítsák. Dr. Szabó Ivánné a VIZDOK tudósítója 22
