Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)

1982 / 6. szám

Rejtőző vízügyi értékek A műgyűjtés titkai Kevés olyan emberi tevékenység van — kivéve az alkotó művészetet — amelyről annyi ellentmondó, álhiedel­mekkel telített megállapítás forog köz­szájon, mint a" műgyűjtés. Több évtize­des múzeumi munkám során az ország sok, neves műgyűjtőjével kerültem kap­csolatba, így alkalmam volt betekinteni műhelytitkaikba, lelkivilágukba. A muzeulógusokat két nagy csoport­ra lehet osztani: akik nem kedvelik a műgyűjtőket és akik becsülik őket. Mindkét csoport múzeumközpontú szem­lélettől vezéreltetve viselkedik. Leegyszerűsítve a kérdést a kétféle magatartást így lehet összefoglalni: az első „nem szeretem a magángyűjtőket, mert nekik az van, ami a múzeumnak — a köznek — nincs és kellene” és „semmi pénzért nem hajlandók meg­válni tárgyaiktól.” Ennek az érzésnek a magja a „most és azonnal” türelmetlen­sége és féltékenysége: „miért az egyéni tulajdon, miért nem a közgyűjtemény­ben?” A második csoport becsüli a műgyűj­tők munkáját, adott esetben együtt is dolgozik velük. Tudja, hogy előbb vagy utóbb a magángyűjtemény is bekerül a múzeumba. Addig is értő kezekben van, őrzik, állagát védik, restauráltatják, ki­állításra kölcsön lehet kérni, védetté le­het nyilvánítani. Tehát úgy tekinthető, mint leendő közgyűjteményi anyagot. A műgyűjtésnek óriási irodalma van. A Művészeti Lexikonban csak a gyűjtés történetével kapcsolatos címszó talál­ható, de meghatározást — definíciót — a műgyűjtés fogalmáról nem. Egy külföldi meghatározás szerint: „Gyűjtő az, aki személyes szükségletén felül valamilyen meghatározott szem­pont szerint tudatosan gyűjt és fejleszti állományát.” Szerintem ez a meghatá­rozás ott sántít, hogy az igazi műgyűj­tőnek épp a gyűjtés ténye a legszemé­lyesebb igénye, szenvedélye! Helytelen tehát tárgyiasított kategóriára — sze­mélyes szükségletén felül — korlátozni, mert a gyűjtőnek nincs és nem is lehet személyes szükségletén felül műtárgya. Nála az eggyel több nem mennyiséget, hanem minőséget — differenciált eszté­tikai jelenséget — takar. Véleményem szerint a műgyűjtés egy igen komplex emberi magatartás pozitív tartalmú öt­vözete; rang, melyet az ember a gén­jeiben hoz magával a világra. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyűj­tés jellemkérdés. „Mond meg mit és hogyan gyűjtesz? — megmondom mi­lyen ember vagy.” Az élet folyamán majdnem minden ember beleesik a gyűj­tés bűvkörébe. Különösen a gyermek­kor fogékony ebből a szempontból. A muzeulágust és műgyűjtőt össze­kapcsolja a muzeológiai érték: a mű­tárgy. Ez a tény sok illetékesben, még több illetéktelenben a gyanúsítgatások egész légióját idézi fel. A sokféle rossz­indulatú feltételezés közül csak egyet vegyünk tüzetesebben szemügyre: a muzeológus és a műtárgy kapcsolatát. Sokan vélekednek úgy, hogy mi sem könnyebb a múzeumi dolgozónak, mint műtárgyhoz jutni. Ez tévedés, sokszor pedig az ítéletet mondó jelleméből fa­kadó rosszindulat a „ki mint él, úgy Ítél" megjelenítési formája. A hivatásos muzeológus olyan műgyűjtő, aki nem magának, hanem nemzetének — a köz­nek — gyűjt. De túl ezen a szemponton, a szerzés­nek útját állják azok a szigorú admi­nisztratív szabályok, melyek a múzeumi tárgyak kezelésére vonatkoznak. Na­gyon elterjedt az a nézet is, hogy a muzeológus — épp állásánál fogva — semmit sem gyűjthet. Ez is tévedés. Sajnos kevesen veszik a fáradtságot, hogy elolvassák a Művelődésügyi Mi­niszter 136/1965. (M. K. 12.) MM sz. utasítását, melynek 24. §-a „A múzeumi dolgozók szakmai magántevékenysé­gének korlátozásai”-ról. szól. Idézem: „Múzeumi dolgozó a múzeum gyűjtési körébe tartozó tárgyat sem a saját ma­ga sem pedig más magánszemély szá­mára gyűjtés vagy vásárlás útján nem szerezhet meg, kivéve egyes tárgyak saját lakása díszítése céljából történő megvásárlását.” — Ezt az első bekez­dést még hat másik egészíti ki, helyes mederbe terelve a valóban „kényes” kérdést. Két lényeges pontja van a 24. §-nak: a múzeum gyűjtési köréhez tartozó tár­gyakra vonatkozó tilalom és egy fel­oldó engedmény, mely a saját lakás dí­szítésére vonatkozó tárgyakat érinti. Ez utóbbi könnyen ellenőrizhető etikai és esztétikai kérdés. Jellemző, hogy a fel­szabadulás óta fegyelmit és szabálysér­tést meghaladó súlyú visszaélés nem történt hazánkban. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a gyűj­téshez nem kell más csak pénz, sok pénz. Nem tagadom, jó ha van pénze a gyűjtőnek, de nem ez az egyedül üd­vözítő megoldás. Csak sznob milliomo­sok vásárolnak teljes gyűjteményeket. . . Az igazi gyűjtő a szegénység null­­pontjáról indul, és hosszú évtizedek hangyaszorgalmú munkája árán terem­ti meg gyűjteményét. A műtárgy értékének kérdéséről itt és most csak címszavakban szólhatunk, hisz a téma tanulmányt érdemel. Leegy­szerűsítve — szerintem — a műtárgy­nak háromféle értéke lehet: műgyűjtői — tehát a „van és az enyém”, a mű­tárgypiac forgalmi értéke (amely nem mindig azonos az árral), tehát a „ki­nek a birtokába kerül majd” érték, és végül a harmadik a múzeumi érték, mely szinte felsorolhatatlanul sokrétű. Magában kell foglalnia a történeti múltat, az általános emberi kultúrate­remtőt és hordozót, a specifikusan nem­zeti sajátosságot, a fejlődést tükröző folyamatot, az egyediséget, az egyszerű magasrendű alkotás összegező szintézi­sét, és még lehetne folytatni. Minden műtárgy — pénztől független — értékének igazi fokmérője az eredeti­ség kétségtelen megállapítása. A való­diság eldöntése a műgyűjtés legfonto­sabb kérdése. Ez ösztönzi a gyűjtőt az állandó önképzésre, kutatásra, búvár­kodásra. Ismerek olyan könyvgyűjtőt, aki nyolc kódexet fedezett fel kutatásai so­rán. A gyűjtők többségéről el lehet mon­dani, hogy nagy műveltségű, széles látó­körű emberek, akik ritka hivatástudattal szolgálják a hazai kultúra ügyét. Nem egy múzeum tisztában van azzal, hogy a gyűjtők tudását nem nélkülözhetik tudományos munkájukban, épp azért vonják be őket múzeumbaráti körökbe. A gyűjtők — tárgyszeretetüknél fog­va — demokratikus társadalmat alkot­nak, ahol nincsenek kort, származást, foglalkozást, végzettséget stb. jelentő korlátok. Az egyetemi professzor egyen­rangú a munkással, ha azonos a gyűj­tőterületük. A magyar vízügynek csaknem százezer dolgozója van. Ebből a nagy létszámból vajon hány embernek van magyar „vízügytörténeti” tudata? Pozitív hozzáállása az európai mércé­vel is magasra értékelt vízügyi múltunk emlékeinek felkutatásához, megőrzésé­hez? Hány hivatali helyiségben, raktárban, padláson stb. hever múltunkat őrző dokumentum, műszer, múzeumba kíván­kozó tárgy? Évente vajon hány olyan darabot se­lejteznek ki, amelynek helye lenne a Magyar Vízügyi Múzeumban? Hány ma­gán és félhivatalos gyűjteményecske rej­tőzik a tévesen értelmezett lokálpatrio­tizmus leple alatt? Hány vas-gyémánt­­arany-ezüst diploma, régi vízügyi bizo­nyítvány búvik meg öreg almáriumok mélyén? Elismerem a családi kegyelet jogát, de minden múltját becsülő magyar ne­vében tiltakozni kellene, hogy a Mú­zeum ne tudjon közös értékeink hollé­téről. Nem a tárgy kell — van már ki­állítani valónk — hanem a létezés té­nye és helye! A Múzeum minden gyűjtő tevékeny­séget boldogan támogat, csak tudjon róla. Adott esetben szívesen fizet any­­nyit egy leletért, amennyiért felelőtlen személyek elkótyavetyélik. Mindenki, aki felelősséget érez törté­neti múltunk feltárásának kérdésében, segíti a Magyar Vízügyi Múzeum gyűj­tő, feldolgozó, őrző, restauráló, bemuta­tó munkáját. Dr. Pataki Zoltán 21

Next

/
Thumbnails
Contents