Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 5. szám
Pihen a ladik, kikötötték .,. bajusza külön fiatalítja az arcát. Mások fájós csontjaikat, ízületeiket tapogatják ilyen életkorban; a véneki révész utasokat fuvaroz. Mégpedig a két karja erejével. Ladikja ott pihen kikötve a véneki révnél. Aki a Szigetközből kerülő nélkül akar átjutni a Dunántúlra szóljon csak Gábriel Gézának. Ő még nem ismeri azt a fogalmat, hogy „fuvarmegtagadás". Egy szál utassal is átevez a folyón, nem mondja, hogy nincsen kedve hozzá, mert esik, vagy árad. A régi idők révészeit sem riasztotta soha az időjárás. A Duna utolsó magán-révésze a véneki. így kezdte, önálló vizen járóként, és a sors furcsa fintora, hogy nyugdíjas állami hivatalnokként lett belőle újra egyéni vállalkozó. Mondhatnánk: kisiparos. (Hiszen a megyei tanács közlekedési osztályán szerezte be a révésziparengedélyt). Révész volt az édesapja is, Gábriel Lajos, a 84 esztendős korában köszönt el ettől az árnyékvilágtól. Még a múlt században kezdte a mesterséget, a pannonhalmi főapátság révészeként. Nem tévedés, a bencések szolgálatában állt itt a Mosoni-Duna partján, az ártéri erdők ugyanis a pannonhalmi apátságé voltak. Hat gyereket tartott el Gábriel Lajos, mégis elvitték katonának tizenkét hosszú esztendőre. Mert csöndes ember volt ugyan, de fejet nem hajtott sem bírónak, sem jegyzőnek, semmiféle hatalmasságnak. Tőle örökölte Gábriel Géza kemény tartását, a szívós elszántságot. S természetesen tőle tanulta a mesterséget is. A két világháború között ketten szolgáltak a véneki révnél a két Gábriel. A személyszállító hajó megállt a Duna közepén, rámentek ladikkal, s partra vitték az utasokat. Akkoriban még köteles komppal is jártak, gabonás szekereket vittek át a vizen, s az erdészet fáját szállították. Jöttek aztán az új idők — nem kellett a révész. A hajóforgalom megszűnt a Duna-ágban, buszra szállt a szigetközi ember. Gábriel Géza belépett a termelőszövetkezetbe. Lovasfogattal jár Vének és Kisbajcs között, fuvarozott most is, csak szárazföldi fuvaros lett. Szerette ezt a mesterséget is, ha nem szerette volna nem hozná neki a postás a havi 5 ezer forint nyugdíjat a téesztől. Amire a szülőfaluja kérte, mindig elvállalta. Nyolc évig párttitkár volt, háromszor helyettesítette a tanácselnököt. Az 1965-ös nagy árvíz idején telefont vezetett a házába, bármikor riaszthatták, ment zokszó nélkül a gátra. — Géza bányám! Szép nyugdíja van, mi vitte ki újra a Dunára? Fölszegi a fejét, a nyaka megfeszül. — Nem a pénz vitt ki, megmondhatom! De a tanácsnál meggondolták: jó lenne mégis egy révész. Mert a busz elviszi mindenhová az embert, de jó órát kerül, míg átmegy a túlsó partra. A ladik pedig átér három perc alatt. Az idő meg pénz, úgy-e . . . Szóval kirendeltek révésznek, s kijelölték a munkaidőt is. Ami azt jelenti, hogy hajnali négytől, délelőtt kilencig, és déli egytől délután ötig szolgálat. A parton kinn volt az ekevas, mellette a kalapács, akárki megkongatta, mentem a partra. Azt én a legmélyebb álmomban is hallottam, hogy kongatnak. Hát eltelt fél esztendő, az elnök meg kijött a BRAZÍLIÁBAN 1983-ban lép üzembe a Parana folyón a világon jelenleg legnagyobb vízerőműtelep. Az ITAPU elnevezésű vízerőtelepen 18 db egyenként 715 MW teljesítményű gépegység fog üzemelni. A telep gépegységei 118,4 m esést hasznosítanak. SZOVJETUNIÓBAN vizsgálták a szennyvizek öntözéses hasznosítását és ennek hatékonyságát Ukrajnában. Harrévházhoz, s azt mondta, hogy nem fizetik a bért. Miért nem? Nem gazdaságos a munkám. Felszámolják a révészt. Kezdtem ott sorra venni: naponta hány embert viszek által a vizen. Tizenhatan járnak az Állati Fehérjetermék Gyárba, négyen az útkarbantartáshoz, nyolcán a szentiváni erdészethez. „Mehetnek busszal is!” — az elnök mindjárt össze akarta töretni a ladikot. Megtehette a tanácsé volt. De szétszúzni egy csónakot? Csak azért, hogy neki legyen igaza? „Ne törje össze!” -— mondtam neki. — „Vevőt tudok rá!” „És ki lenne az?” „Gábriel Géza.” Kitűzte az elnök az árverést a Duna-parton. Én jelentem meg egyedül. „Hatszáz forintot kínálok!” „Ez a ladik ötször annyit ér!” „Hiszen szét akarta veretni!” Nyelt az elnök, nem szólt többet. így lett az enyém a ladik. Magántulajdon. És mindjárt beadtam az iparengedélyt. Nem azért, mert hiányzik az a pár fillér. Csak megrettentem, hogy mi lesz az emberekkel, akik napi két órát megtakarítottak a ladikkal. — Fizetség jár a révésznek? — Nem én szabtam meg, az emberek döntöttek. Havi harminc forintot fizetnek fejenként. Ezért bérletük van nálam. És viszem őket, amíg a ladik bírja. De tán azután is, most a gyáriak azt mondják: ők már megbeszélték a Szakszervezettel, s ha ez a régi kilukad, csináltatunk egy új ladikot. Az most már nem kevés pénz. Tízezer forintot is kóstál. — Meddig révészkedik, Géza bátyám! — Amíg az emberek számítanak rám. A Duna nekem olyan mintha a fiam lenne. Talán azért, mert az igazi fiamat elvesztettük. De azért is, mert én még emlékszem a hal ízére, a víz ízére. A halnak is más íze volt, a víznek is. Aratáskor megtöltöttük a húszliteres kőkorsót, beraktuk a harmatba, a búzába. Mintha forrásvizet ittunk volna. — És ma? — Ma? Ma nem víz jön a mederben, hanem ... gané. Nem tisztelik az emberek a folyót, trágyadombnak nézik. Se szívük, se eszük. — Révészről tud-e a Dunán? A hüvelykujját mutatja. — Magam vagyok, egymagám. Nemrég halt meg Szántó Géza bácsi, az utolsó igazi révész. Ű csak révész volt, semmi más. A Nagy-Dunán járt, Gönyü és Kolozsnána között a negyvenes években. Innen származott el Vénekről. Amit tőle hallott volna, nem hallja már senkitől. Kása Csaba kov város ipari és kommunális eredetű szennyvizeivel végeztek kísérletet. Három év eredményei alapján megállapították, hogy a szárazgazdálkodáshoz viszonyítva — a gabonafélék termése közel 40%kail, — a silókukorica termése közel 50%kai, — a zöld takarmányok termése több mint 200%-kal nőtt. Ili KÜLFÖLDI HÍREK III 12
