Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
Lékvágók a Hortobágyon NEHÉZ A JÉG HÁTÁN MEGÉLNI Hóra vártunk, nagy pelyhűre, amiből paplant fúj a szél a morotvára: hadd fedné el a Nap világát a halak szemvilágától I Kellene, hogy megbolyduljanak a sötéttől odalent, nyelné el a varsa (no csak a nagyját) a tágra nyílt, borzadályosan gyermekszemű csukákat, sunyi cirkálóit a téli medernek. Horgászok rebesgetik, hogy bunkós fejű törpe harcsák „bokszosodnak" itt a nádkotú fekete folyásában. Sajnos, — adja tudtomra a lékvágó halász, — a nád halad a tisztás közepe felé. Csak a busa menthet már meg minket, az kitisztítaná a morotvát. Négy frissen köszörült nagy fejsze repül a platóra. A lékvágók mosolyognak, amint hitetlenkedem. — Ha sejtené, hogy mennyire meghízott a jég! Akár a kocsival rámehetünk korcsolyázni. Vagy megperdülni. Körbe-körbe. A tapasztalat viszont megállná a helyét. Tehermitósofőr mondja: — Uram isten! Hogy lehet táncolni négykeréken a jég hátán! MEGRABOLT LÉKEK — Meg ne írja, hol van ez a morotva! Felesleges. — Tilos? — Majd megérti, ha kiszedjük ,,a varsát". Roppanások, halk dörejek, törnek a tükrös hólyagok, pattogzanak. — Ne féljen, ami a tetején ropog, csak hójég. — Bátran, bátran. Kisujjnyi vékony, de rianásszerű re- Suhanó fejszék pedések rajzolják át a négyzetkilométernyi síkságot. Teli talppal kell lépegetni, hisz alig lehet megállni. A varsajelző botok (fekete felkiáltójelek) beosztják a nádszegély közötti messzeséget. Napfény porzik a kabátokon. — Ehhez már nyúltak! A nyomokat valóban könnyű szóra bírni. Ferdére dőlt az egyenes bot, ablaküvegnyi a jég, átlátni rajta. A csapzott hajú, nyomolvasó halász nem téved. Még az acélos drótokat is összetörték. Kajlák. így dobták vissza mindet. — Ha tudnám az okát, sokért nem adnám. — üres volt. Csak lyukat találtak benne. Belenyugvással, düh nélkül beszélnek erről. Nem is találgatják: ki a tettes. — Hát ezért kértük, hogy ne reklámozzon se minket, se a morotvát. VARJAK ÉS VARSÁK Az első fejszesorral, csapásokkal lelkendezve halad az ember a botok mentén. Megszárnyasodva repülnek szét a kristályok. Ráfagynak a nadrágszárra. A kifosztottság érzése mellett a szépség is tagadhatatlan. A jégmező csillárjai a botok tövéről levált darabos jegek. Ráállsz egy ilyen lékdarabra, a fejsze hegyével lendítesz, lódítasz magadon, s máris fütyü részi к a füled körül a levegő, csúszol megtáltosodva. Sok erőt el lehet pazarolni a kéttenyérnyi vastag jégen! Beleszorul a fejsze is, ha nem jól zuhan le, tövébe az előtte levő ütésnek. S elég a jégtégÜres a lék lalap egyik oldalát kivágni, a szemköztit pedig megforgácsolni, törik aztán! Ketten buktatjuk alá a fagy csillogó koporsófedelét. Meginog a több mázsás tömb és a tiszta víz feladja magát. Tüskeszerű bogárfélék torpedóznak. — Víziborjú? Az acélmacskakörmökkel — jégpatkóval — fölszerelkezett halász ezt az egyet nem tudja. — Jelzi a víz romlását. .. Akkor van baj a halak körül, ha már a csiborok is csomóstúl jönnek fölfelé. A varjak, olyat még nem látott, csapatostól szállják meg a hátrahagyott léket. Nyelik a fekete bogarat. A varsák azonban nem fogtak egyebet, mint néhány csukától megsebesült, összeharapdált törpeharcsát, háromnégy pontyot, keszeget. Sebaj! Levegőztek a többiek! A mocsárgáz gyöngysor — szivárgása fölött tűnődve (hogy miért is áll ellen ott a tó a mínuszoknak?) egy ötlet is kipattan a fejekből. Jövő héten csupasz karókat is leraknak vagy százat, varsa nélkül. Hadd törjék a jeget a lékbitorlók .. . Szalai Csaba Csendélet a jégen 25
