Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-02-01 / 2. szám

Szigetet épít a Rába ...

Nyolcvanadik esztendejéhez közelítve is napi tizenöt-húsz kilométert hagy a háta mögött. Buszra csak akkor száll, ha siet valahová.

A múlt esztendőben munkára kérte az Idegenforgalmi Hivatal. Nyilvános strandokat szeretnének nyitni a Rába partján, de a megfelelő helyek kiválasztásával gondban vannak.

Üzentek Csákánydoroszlóra, s az öreg tudós fölkerekedett. Szentgotthárdtól Sárvárig gyalog végigment a folyó mentén. Aztán benyújtotta a javaslatát.

— Szép út volt? — kérdem tőle.

— Szegényebb lennék, sokkal szegényebb, ha elesem tőle.

S mintha az akkori emlékek, élmények mozdulnának benne, pattan föl a díványról, húzza a gumicsizmát markolja a színes fejű turistabotot.

— Ma még meg sem mozgattam magam I

Hátunk mögött hagyjuk az elvadult burjánzó kertet, a rázós kerekes kutat, a kasokat, a boconádi kaptárokat a pajtában, a féllábon álldogáló gólyát, behajtjuk a fél sarkon forduló kaput, s máris porzik mögöttünk az út.

Július van, tűz a nap; dúdolgat, fütyürészik mellettem a hetvennyolc éves.

Egy óra sem telik belé, a Himfai Parkerdő hatalmas tölgyei legyezik ránk a hűst.

Forrásvizet kortyolunk — itt még olyan az íze, hogy az ember megtörli utána a száját.

Madáréneket hallgatunk — itt még hangol az erdei koncert.

ÁRTEREK BÚVÁRA

A molnaszecsődi Rába-hídon — jó erős, vasbeton híd — ezüsthajú, fekete vállkendős nénike nézi velem a folyó hátát.

Fortyog, kavarog a víz, apró, mérges örvények sisteregnek.

Vízparton született Gizi néni, a múlt századi, vízparti öreg házban él most

is. Kertje ide nyúlik éppen a híd lábánál bugyborékoló forgataghoz. A fehérre meszelt, besüppedt ablakszemű hajlékot még Gizi néni nagyapja, ama nevezetes madárbúvár, Molnár Lajos építette. Onnan indult ki a mocsaras, szabad nagy ártérre, hogy a bozótos és a nádas rengetegében találkozzon jó barátaival, a bütykös hattyúval, a kontyos récével, a törpe vízicsibével, a fekete gólyával, a hósármánnyal és a függőcinkével. Aligha gondolta volna, hogy halála után negyven esztendővel a Rába menti madarak többségét már csak azért látjuk viszont, mert madártöméssel is foglalkozott, s így páratlan gyűjteményt hagyott maga után.

Unokája, aki már túllépte a hetvenedik esztendőt, őrá emlékezik legszívesebben, a pödört bajszú, délceg Nagyapóra, akiről tudomást szerezve Herman Ottó is ellátogatott a kicsiny vízparti faluba.

De a hídon egyelőre még a Rába természetéről kérdezgetem.

— Megríkatott sok családot... Mióta emlékezem, minden esztendőre esett egy halál. — Halkan teszi hozzá. — Főként gyerekeket vitt el... — Különben is kitelik tőle minden. Volt itt egy vízimalom a faluban. Dolgozott szépen vagy ötven esztendeig. Aztán egyszerre csak gondolt egyet a Rába. Otthagyta a régi medrét, újat vágott magának. Odébb vonult száz méterrel.

— Amott, ahol a régi fahíd állt, van egy kis sziget. Két esztendeje elakadt ott egy fatörzs. A Rába hordja rá a homokot, a törmeléket.

Jövőre talán már sétálni lehet azon a szigetecskén, öt év múlva tán nevet is kap.

— A kútból nem lehet inni. — Ezt már az udvaron mondja Gizi néni, s biztat, * hogy nézzek le, tapasztaljam szemmel a valóságot. Szennyes, békalencsés a víz a kútban.

Pedig tíz éve még csillogott, fénylett, mint a tiszta fém. De hát közel van a

Rábához, s a Rába egyre piszkosabb, egyre több olajfoltot, szennyet hoz magával. Elrontja sorra a hűséges, jó falusi kutakat.

— Szerencsére Nagyapó nem érte meg! Mert ő nem csak a madarakat szerette, a Rábát is védte mindig. Az táplálja, dajkálja az állatokat. ..

Gizi néni betipeg az alacsony, tölgyfagerendás szobába, végre arról mesélhet, amihez igazán kedve van.

— Hatvan-hetven esztendeje még csodálatosan gazdag volt az ártéri birodalom. Nagyapó az utolsó madárig feltérképezte. Útrakelt nap nap után, még a kilencvenedik éve felé is.

Szekrények tucatját töltötte meg madár-, és tojásgyűjteménye. Külföldi kutatókkal is cserélt. Küldött például egy kitömött, preparált fekete harkályt Új- Guineába, s kapott érte cserébe egy paradicsommadarat. Celebesz, Madagaszkár, Jamaica, Mexikó, Himalája, Kalifornia — ilyen nevek szerepeltek a postai küldeményeken.

Molnár Lajos a kitömött hazai és külföldi madarakból sokat múzeumoknak, iskoláknak ajándékozott. Ami megmaradt, ami a szívéhez legközelebb állt, szecsődi házában őrizte.

Halála után megkezdődött a pusztulás. A helytelen kezelés, a szénkéneg hiánya miatt világritkaságú madarak sora porlott szét. Pénzben, eszmei értékben mit jelent ez — ma már csak találgatni lehet.

— S nem akadt senki, aki közbelépjen?

Az ezüsthajú unoka bólint. Hangja átmelegszik.

— Voltak. Ketten.

Az egyik Madácsy Károly, körmendi tanár, a másik Csaba József, a csákánydoroszlói nyugdíjas. Ők sürgették a ritka anyag megmentését. Madácsy Károly elérte, hogy a gyűjteményt bevigyék Körmendre. Ez adta a Rába Múzeum alapját. Egy ideig a Batthyány kastélyban kapott otthont, most a körmendi gimnáziumban látható. Csak az veszett el örökre, amit Molnár Lajos mindennél többre tartott. Fél évszázad munkájának eredménye; a Rába-világ feltérképezett madárvilágát tartalmazó kézirat. A több ezer gépelt oldal 1945-ben, a Madártani Intézet égésekor megsemmisült.

A szecsődi madárbúvárról tehát a néma tanúk, a megmaradt madarak vallanak. Ezek az énekesek, dalosok, fütytyösök éltették, hozzájuk kötötte a sorsát. Híre messzire eljutott. Külhoni tudósok, akadémikusok kérdezgették leveleikben: milyen ország az, ahol Molnár Lajos gyönyörű madarai fészkelnek? Még a térképre is rátették az ujjúkat, hogy megkeressék rajta Dunántúl foltocskáját ...

Gizi néni barna fedelű fadobozt nyitogat. Kezéből egy meghívólevél, s egy megsárgult hajójegy hull az asztalra.

— A washingtoni madártani intézet hívta a két háború között. Kutatói állással kínálták Nagyapót.

A meghívást a címzett köszönettel visszautasította. Itthon tartotta a Rába, a bütykös hattyú, s kedvence, a nádszálra építkező, lehetetlent kísértő függőcinke.

Kása Csaba

21