Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
Rába-menti vázlatok A tudomány katonái Miről ismerem meg Csaba József házát? A gólyafészekről I Ezzel az útbaigazítással érkeztem Csákánydoroszlóra, ahonnan a madárnak már csak fél szárnysuhintás a nyugati határ. Nagy, tornyozott fészek ül Csaba József kéményén, valóságos gólyapalota. Mikor, s hány nemzedék alatt rakták meg a hosszú lábú kereplő vendégek — kérdezzem arról a házigazdát. Hetvennyolc esztendős elmúlt, kéklő messziségbe, a század gyermekkorába visszanézhet. Jó is, hogy e jó tanácsot még a falu határa előtt a fülembe súgták, mert a felső Rába vidék magányosan éldegélő tudósa nem kedveli azokat, akik személyéről és érdemeiről faggatják. Barátságosan, de határozottan elutasítja őket. Madarakról, méhekről, halakról, az ártér búvá lakóiról annál szívesebben beszél. Annál is inkább, mert úgy véli, hogy szót kell emelni az érdekükben. Széket húz hát az asztal mellé, jómaga pedig a recsegő rugózatú díványra ereszkedik. — A gólyafészket úgy menekítettem — kezdi. — összeroskadt egy régi hajlék a faluban, ne vesszenek vele a gólyák ... Átrakta a fészket a saját házára. Arra gondolok: vajon meddig tart ki a gólyapár új otthona? Hiszen megbillent itt is a kémény, málladozik a vakolat, rogyadozik a tornác. S meddig tart ki emberi otthonként Csaba József háza? A zsindelyre moha ül, a falakban fölfelé szivárog a talajvíz, a szobákban hullámossá hajolt a padló. Egykor legények ittak e falak között. Csaba József háza kocsmának épült. De hát az már rég volt. Rába-menti gólyafészek A nyirkos hűvösből az ablakon át a Rába árterére látni. Itt a faluvégen szabadon kalandozhat a szem, nem áll akadály az útjába. A Rába útvonalát erdővonulat jelzi. Kibomlott zöld pántlika. A házigazda minden tavasszal az ablakban várja a gólyáit. — Az ártér felől jönnek. Mindig onnan. Előbb az egyik, néhány nap múlva a párja. Onnan jöttek az idén is. És az örömre, hogy sikerrel megtértek Afrikából, rá i,s dupláztak. Már évek óta nem költöttek, de most három fióka is tátogatta a csőrét a fészekben. Csaba József meggyűrűzte volna őket — több mint 1500 Rába menti madarat gyűrűzött életében —, de a tetőre már nem merészkedik ki. A bátorságból még telne, de ki tudja, nem szakadna-e be alatta a korhadt tetőszerkezet. A házigazda ingatja a fejét: — Három fiókát, persze nem tudtak felnevelni. A harmadikat kilökték a fészekből. Kevés a béka, fogytán a szöcske, nincs elég táplálék. Ez a nagy gond itt a Rába mentén. Épp úgy, mint mindenfelé az országban. A piszkos vizek, a vegyszerek pusztulásra ítélik a gólyákat is. — Errefelé azért jobb a helyzet. .. Csaba József elmosolyodik: — Jobb? — A falvakban, ahol áthúztunk, mindenütt láttunk gólyafészket... Körmenden, a városban is. A mosoly még ott bújkál az öreg tudós szája sarkában: — Kevés. Sokkal több kellene. Azt csak utólag, a megyei lapból, a Vas Népéből tudtam meg Csaba Józsefről, hogy ez a falvankénti egy-két gólyafészek is neki köszönhető. Mert eltűntek már mindenfelé a hosszú lábú légi vándorok, inkább Afrikában maradtak, mintsem az emberi közönyt szenvedjék szülőhazájukban. A csákánydoroszlói nyugdíjas állami gazdasági adminisztrátor volt az, aki mozgalmat indított a megmentésükre. De nem csak az emberi érzelemre próbált hatni, megnyerte az ügynek a tanácsi tisztségviselőket is. így aztán az őrség északnyugati csücskébe kezd viszajárni a magyar népdalok és népmesék kedves madara. — S a többi Rába menti madár? — Fogyadozik a pacsirta, a télbúcsúztató énekes. Ha így megy tovább, gyermekeink magnetofonszalagról ismerkednek a pacsirtával... A szalakóta már kiveszett mifelénk. Kékszínű, csóka-nagyságú madár volt. . . Csaba József tudatosan használja a múlt időt. Indulattal mozdul a karja, felsírnak a rozsdás díványrugók: — Bütykös hattyúval sem találkoztam évek óta. Négy vagy öt esztendeje beszóltak az ablakomon, hogy négy bütykös hattyú fürdőzik a Rába parton. Föl Csaba József a himfai parkerdő mellett a gumicsizmát, kapom a fényképezőgépet utánuk! Ivánc határában még látták őket. Aztán többet már sehol. Csak a tollakat sodorta tova a Rába. Valakik elfogták, megsütötték, megették őket. Hanem igyekszem másfelé vinni a szót, mert Csaba József, az omladozó falusi kocsma lakója nemcsak a madárvilág titkaival foglalkozik. Egyébként is a Rába környéki madarakról minden kideríthetőt kiderített és elmondott tudós elődje, Molnár Lajos, a molnaszecsődi madárbúvár. Versenyezni vele Csaba József nem akar; legfeljebb az utókor tiszteletét szeretné kivívni Molnár Lajosnak. De hát a tudósról nemegyszer a jelenkor is megfeledkezik. Például Csaba Józsefről, aki csaknem kétszáz tudományos dolgozatot publikált, kezdve a népi táplálkozáson és befejezve a népi vadfogó eszközök, eljárások leírásával. Százötven községben gyűjtött a méhek életéről készülő könyvéhez, 267 rajzot készített a népi méhészetről, s feljegyzéseiben most tart a 425-ik oldalon. Nagy hajóládájában, szekrényeiben különlenyomatok, folyóiratok, szakkönyvek. Közöttük két vadonatúj kötet — nemrég érkeztek Franciaországból. A szerző özvegye küldte tiszteletpéldányként, mert férje a forrásmunkák között Csaba József tanulmányait is felhasználta. Több tucat ritka felvétele van az őrségi népi építészetről, a szétbontott boronás házakról. Mindehhez a roskadt ház, a rokkant bútorok, a megélhetés napi gondja. Havi 1909 forint. Az írógépe kallantyúja el-elbicsaklik . . . A tudományok rongyos végvári katonája Csaba József. GYALOGOSAN SÁRVARIG Panaszt — persze — az ő szájából véletlenül sem hallani. Inkább tréfát, egyegy vaskosabb csattanóval és Sok-sok vidám elbeszélést ártéri, erdő- és mezőbéli kirándulásokról. A Rábát itt, az Őrség felső végében nála jobban senki nem ismeri. Nem is igen ismerheti, mert ugyan ki gyalogol, vizsgálódik, kalandozik annyit a bokros, bozótos, vizenyős terepen, mint Csaba József? 20
