Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
FORRADALMI NEMZEDÉK HETVENÖT ÉVES A MEDOSZ Nem jegyezték fel 1906. január 7-én, hogy a Dob utca 82. sz. alatti házban összesereglő földmunkások között hány kubikos volt, hányán jöttek társaik küldötteként, hogy részesei legyenek a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége megalakításának. De azt igenis megírták a korabeli lapok, hogy napszámosok, részesaratók, cselédek, kubikosok, pásztorok, szőlő- és erdőmunkások, kocsisok, kisbirtokosok, kisbérlők jöttek fel Budapestre, a Bádogosok Szakszervezete helyiségébe, hogy határozzanak sorsuk felől. Mert azzal küldték társaikat, 61 városból és községből, hogy helyettük is szóljanak, tegyenek a nyomorúság, a nincstelenség, a kizsákmányolás ellen. 87 küldött tanácskozott s alakította meg az első földmunkásszövetséget, amelyet a MEDOSZ elődjének tekint, s innen számítja születését a szakszervezet. A 75. évfordulón újra nem készült statisztika, hogy hány veterán fogta hajdan a kubikos talicskát, de az emléktábla leleplezésére összesereglett békési és csongrádi veteránok között igen-igen sokat láttunk azok közül, akik a felszabadulás előtt, a két háború között ott dolgoztak a nagy árvédekezéseknél, a töltésépítkezéseknél, folytatva azt a munkáséletet, amit elődeik, az alapítók elkezdtek. Ott volt Hunya István, a MEDOSZ elnöke, Borbás Lajos egykori kubikos, Kelemen István — aki ezen a napon vehette át a Munka Érdemrend arany fokozatát, s aki így kezdte nyilatkozatát az őt kérdező újságírónak: „elindultam, a kubikostalicskát tolva 1930-ban Budapestre" —, igen, ott voltak a mai „vizesek" elődjei, s persze az utódok is, hogy kegyelettel hajtsák meg az emlékezés zászlaját. Amint előző nap a temetőkben — a Mező Imre útiban és a Farkasrétiben — koszorúztak az utódok, s helyezték el a kegyelet virágait a Dob utca 82. sz. ház falán található emléktábla alatt is, úgy most ezen a januári délelőttön a MEDOSZ Székház előcsarnokában elhelyezett emléktábla előtt emlékeztek a ma emberei az elődökre. Itt Varga György, a MEDOSZ titkára mondott avatóbeszédet, majd utána dr. Dobi Ferenc leplezte le a márvány emléktáblát. Kilenc név emlékezteti az utódokat a mártírokra, az elődökre, a harcosokra: Várkonyi István, Szántó Kovács János, Nyisztor György, Reichel János, Polányi Máté, Holler Mihály, Rácz Gyula, Tisza Antal és Urbán Pál neve. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi emlékülés, amely méltó tiszteletadás volt az alapítók emléke előtt. Érthető módon, egyetlen alapító sem él már azok közül, akik ott voltak 1906. január 7-én, de itt voltak a veteránok, a fehér üstökű férfiak, a szikár arcúak, a munkában elfáradtak, egy-egy fejkendős parasztasszony is ott szerénykedett a sorokban, jelezve, hogy az aszszonyok mindig vállalták a férfiakhoz méltó politikai harcot. És természetesen a veteránok töltötték meg a termet. Majdnem nyolcvanon jöttek el, a legtöbben Békésből és Csongrádból, a Viharsarokból, emlékező szívvel és emlékező lélekkel. A hajdani sebek rég behegedtek már; ki emlékezett ezen a szép napon a rossz múltra, a hajdani küzdelmekre? Ragyogtak a szemek, ez az ő ünnepük volt. És őket köszöntötték, őket jöttek ünnepelni a párt és állami élet vezetői, Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a SZOT főtitkára, Dr. Soós Gábor MÉM-államtitkár, Kovács Antal, az OVH elnöke, dr. Breinich Miklós, az OVH első elnökhelyettese, szakszervezeti főtitkárok és meghívott vendégek. Hunya István, a MEDOSZ elnöke nyitotta meg a jubileumi emlékülést, majd Micsuch László, a MEDOSZ titkára mondott köszöntő szavakat, s üdvözölte a megjelenteket. Ezután dr. Dobi Ferenc, a MEDOSZ főtitkára mondott ünnepi beszédet. — Jelentős évfordulója van ma szakszervezetünknek — kezdte beszédét —, 75 évvel ezelőtt 1906-ban ezen a napon alakult meg a magyar szegényparasztság első osztályharcos szakmai szervezete, a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége. E dátumot számítja születése napjának szakszervezetünk, a Mezőgazdasági, Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete. Ezután visszatekintett az alakulás körülményeire, s kijelentette: — Szakszervezetünk szervezett tagjainak őszinte tiszteletével, megbecsülésével adózunk az elődöknek, ünnepi ülésünk első szava hozzájuk szól, az elsőkhöz, akiknek már csak az utókor háláját és kegyeletét tudjuk kifejezni. De szólunk az ügy folytatóihoz, akik közül sokat, nagy örömünkre, ma is itt üdvözölhetünk. Tisztelettel köszöntőm szakszervezetünk legrégebbi tagjait, mindazokat, akik nem-MARTTRJAINK , VAIN SZÁNTÓ KOVÁCS JANI NYISZTOR GYÖRGY REICHEL JANOS POL ANY I MATE HOLLER MIHÁLY RACZ GYULA TISZA ANTAL URBAN PÁL Az emléktábla csak egyszerűen tanúi voltak a korábbi évek harcának, hanem cselekvő részesei is. Jó ügynek szentelték munkáséletüket, eredményesen, kitartó hittel és töretlen bizalommal, félelmet nem ismerőén harcolták végig az ifjúkorban vállalt küzdelmes utat. Szólt a főtitkár a történelemmé nemesült múltról. A megalakult szövetségnek másfél év alatt közel 600 szervezete alakult, csaknem behálózta az országot, magába tömörítette a nemzetiségi dolgozókat is, s a mozgalom tulajdonképpen úgy harcolt a fennálló rend ellen, hogy csak akkor nem vétett a törvények ellen, ha nem csinált semmit. 1906—1907-ben a szövetség 700 tisztségviselőjét ítélték el, a szövetség tagjaira kirótt büntetés meghaladta a 18 évet, a pénzbüntetés pedig elérte a 30 ezer koronát. A szervezkedőktől megtagadták a munkaalkalmat, a papok kitagadással fenyegették a szervezkedőket, és a posta nem kézbesítette küldeményeiket. Felemelkedés, elbukás, újabb felemelkedés 1919-ben, ez volt a szövetség útja. De a fehérterror alatt és után is kitartottak a legjobbak, a mozgalom fellegváraiban, Endrődön, Mezőtúron, Kiskunfélegyházán, Csongrádon, Szolnokon, Szentesen, Cegléden, Kaposvárott fenntartották a mozgalmat, dacoltak mindenféle üldöztetéssel 25 éven át. Forradalmi nemzedéket neveltek, amely a felszabadulás utáni újrakezdésben elévülhetetlen érdemeket szerzett és példát mutatott a ma nemzedékének. Ami a felszabadulás után történt, az már mindennapjaink történelme. Szántó Kovács János és a többiek nagy álma valóra vált a felszabaduláskor. Előbb a FÉKOSZ, majd a DÉFOSZ kereteiben harcoltak, dolgoztak a földmunkások, hogy elérkezzenek 1952-höz, amikor megalakulhatott mai nevén a Mezőgazdasági, Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete. Ezután a jelen eredményeit, a tegnap sikereit elemezte a főtitkár, majd hangoztatta: — Szakszervezetünknek a munkahelyektől, az üzemektől kezdve, az államvezetés legfelsőbb szintjéig, kezdeményezési és beleszólási joga van a társadalom, a mezőgazdaság, az erdészet és a vízgazdálkodás ügyeinek intézésébe. Részt veszünk a döntések előkészítésében, meghozatalában és végrehajtásában. Egyetértésünk nélkül nem hajtható végre semmi, ami dolgozóink munka- és életkörülményeit érinti. Nagyszerű, felemelő érzés látni, hová is jutottunk azon az úton, amelyen elődeink elindultak — fejezte be megemlékezését dr. Dobi Ferenc főtitkár. Ezután kormány- és szakszervezeti kitüntetésekre került sor, s minden megjelent veterán megkapta a szakszervezet emlékplakettjét. Takács Tibor
