Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
A Holt-Számos Tunyogmatolcsnál A katonai kétéltű lomha acélszörnyként járta velünk az éjszakát, összedőlt házsorok közt csörtettünk, almáskertek, gabonatáblák felett úsztunk. Kavarogva forrt a víz, kis vízesésekben zúdult alá, s fortyogva támadt egy-egy erdőcsoportra. A Tisza főmedrét hasítottuk? A Szamos, a Kraszna árterét? Ki tudta volna azon a baljóslatú hajnalon pontosan bemérni a helyünket? (rák, laptudósítók a kétéltű acélteknőjébe húzódva, kölcsön kapott mikádókban kémleltük a bajlátta földet. De csak a víz szakadt elölről, hátulról, az éjszaka feneketlen mélységéből. Túl Fehérgyarmaton valaki azt mondta : — Nagyar fölött a Tisza elvitte a hidat... Abban a sok bánatban apróságnak tűnt a híd halála. Nagyar nevére azonban illett felfigyelni. Egy régi, múlt századi nyáron Petőfi Sándor arrafelé igyekezett Endrődre, leánykérőbe Szendrey Ignác úrhoz . . . Alkonyodván a falu felett pihent meg a „kanyargó Tiszánál”. „Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint gyermek anyja kebelére". A Petőfi fát is elsodorta az áradat? Tíz esztendő múltával jutottam el újra Szatmárba, évtizeddel a nagy árvíz után. A vizek — a Tisza, a Szamos, a Kraszna, a Túr, a Szenkó, a Batár, a Csaronda — most szelíden kerülgették a békés falvakat. Holtágak és csatornák csendjében fénylő halak dobták föl magukat hűtőzni. Amire az árvíz idején nem jutott idő, megadta a nyár. A füzesekben és a nyárerdőkben hangolt a zenekar, a cinke, vörösbegy, csuszka, citromsármány, szalakóta. A vizeket kísérő zöldben fagyai izzott, a som és a vörösgyűrű függönye mögött kék bakcsó domborította mellényét. Folyóba görbült fatörzsön kócsag tollbokrétája rezdült. Vízityúk és szárcsa bólogatott, feketególya békászott. A gyúrgyalag és a parti fecske úgy villant, mint a napfényben elhúzott késpenge. Ligetek mélyén mécsest gyújtott a méztermő harangvirág. És zenéltek, harangoztak a nevek is. Milota, Majtis, Matolcs, Bereghát, Erdőhát, Szamoshát... Ebbe a nagy kertbe Tiszabecsnél köszönt be a Tisza. Innen a madárnak csak fél szárnysuhintás Tiszacsécse. Magas szalmakucsma alatt hófehérre meszelt hajlék: szinte ölbe lehet kapni. Tiszaháton a jobbágyházak mind ilyenek voltak. Konyhácska, szoba, apró kamra. Ahol pedig a vizek esztendőrőlesztendőre visszajártak, a házat gerendatalpakra rakták. A falat vesszőből fonták és sárral tapasztották. Jött a víz, a fonást lebontották g/orsan, s a kunyhót biztonságos helyen újra talpára állították. A csécsei hajlékban szőttessel letakart ágy, mellette faragott bölcső. Ebben a bölcsőben sírt föl Móricz Zsigmondka, erről hiteles adatok vannak. De hogy a koszorúzott, emléktáblával jelölt házban látta-e meg a napvilágot, arról vitáznak az irodalomtörténészek. A többség úgy véli, hogy a szülőház a falu másik részén állt, s módosabb volt emennél. Ide csak akkor költözött Móricz Bálint, a nagyakaratú „falusi betyár”, amikor a cséplőgépe kigyulladt és leégett. Mindenesetre az író úgy emlékezik a szalma süveges házikóra, mint legkedvesebb otthonára. A szerelmes vallomás az Életem regényé-nek lapjairól szól: „Maga az a név, hogy Csécse, mindig úgy hat rám, mint valami ízes, friss gyümölcs, cuppant az ember, csettint és nevet. Csécse. Mennyire örülök, hogy azt a bájos falut kaptam szülőföldnek". Itt tanulta csöndes szavú, szelíd édesanyjától az anyanyelvet, a könyvek szeretetét. Itt nyílt rá a szeme a Pillangó, a Sárarany későbbi hőseire. Hány novella és regényalakot ajándékozott neki ez a falu I Persze a kalandok sem hiányoztak. Májusban, júniusban, amikor megáradt a folyó, a Tisza a kis Móricz-porta tornácáig nyomult. A családban ilyenkor a déd- és ükapákat emlegették, akik egykor életet menteni indultak, s ladikjukkal az áradatba vesztek . . . Móricz sosem feledte ezeket az emlékeket. „Ha sikerül egy pillanatot kilobbantani a sötétből, már ott vagyok mindenről megfeledkezve a boldogság kellős közepén, az első gyermekkor Csécse égő napja alatt". Eljutottam Nagyarra is, ahol a Tisza és a Túr összeölelkezik. Kerestem azt a fát, ahová akkor, az árvízi éjjelen eljárt a gondolatunk. A nagyari fát ma is Petőfi Sándor tájaként tisztelik. Megjelölték emléktáblával is: az idegen, aki erre téved, tudja, milyen lombkorona veti rá az árnyékot. Tudja, hol igézte meg a táj szépsége az ifjú költőt. Odébb, a Holt-Számos partján a tunyogmatolcsiak is Petőfit emlegetik. A kompra várt a távgyalogló poéta, amikor a matolcsi faluvégen meghallotta a legények kurjongatását. Kíváncsi ember volt, belesett a kocsma ablakán. Hát ott mulatozott a falu eleje ... Amit pedig Petőfi egyszer meglátott, azt versbe szedte. „Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne”. 28
