Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
támasztott kedvező lélektani pillanat kihasználását a munkálatok megkezdése érdekében. De ugyanakkor jól látta azt is, hogy ez az életforma, ill. gazdálkodási forma, mely korábban a legkedvezőtlenebb viszonyokhoz való alkalmazkodással a nép fennmaradásának eszköze és életképességének nagyszerű bizonyítéka volt — tarthatatlanná, a további fejlődés akadályává vált. Az eddig közismertté vált tényeket összefoglalva: Széchenyi jó! látta, hogy a folyószabályozástól elválaszthatatlan ármentesítés után nyílik lehetőség majd a lecsapolásokra (később ezt belvízlevezetésnek nevezték), majd következő lépésként, esetleg már a következő nemzedék feladataként kerülhet sor az öntözéses gazdálkodás megvalósítására. Ezzel egyidejűleg pedig a vizek mindennemű hasznosítására: hajózással és vízerőtermeléssel együtt. Körültekintő és előrelátó vízgazdálkodási tervének kiinduló pontja az az alapvető felismerés volt, hogy a Tisza-völgy feloszthatatlan vízrajzi egység, amelynek rendezését egységes (össznemzeti) szempontok és nem helyi érdekek szerint kell megoldani. Az ármentesítést, folyószabályozást — vaqvis a vizektől való szabadulást, a későbbi egyoldalúan előtérbe állított és összefüggéseiből kiszakított „passzív vízgazdálkodást" — a távolabbi jövő feladatait, a vízhasznosítás érdekeit szem előtt tartva kívánta megoldani. Ismételten hangsúlyozta azt a körülményt, hogy „mindenek felett ne legyen elrontva az irrigatiói (ti. öntözési) lehetőség, melv honunkban szintolv nagy áldására lehetend a jövendőkben". Vagy másutt: „ ... a vízöntözés ... melyet csak a jövő nemzedék fog ugyan elérni, de melynek előbb-utóbb végre be kell következni, ha van jövője a nagy magyar síkságon a magyar nemzetnek .,.” Külön és kimeríthetetlen kérdéskomplexum, hoay Széchenyi a távlati tervezés műszaki szempontjait nem izoláltan, hanem „dialektikuson” a legszélesebb társadalmi-gazdasági összefüggésekbe ágvazva vizsgálta: az anyagi alaook megteremtését a társadalmi-gazdasági fejlődés érdekében, megfelelő társadalmi erők mozgósításával kívánta biztosítani. A Tiszavölgy rendezésének feladata szemében egybefonódott a „feudális békák” felszámolásával, „alkotmányunk" kitisztításával, úijáalakításával. A vízszabályozást a fejlődés egvik döntő láncszemének tekintette a mezőgazdaságfejlesztés árutermelés, közlekedés, kereskedelem és a települések fejlesztése terén. A „Tisza-völay" mai értelemben vett fogalma Széchenyinél jelenik meg először a magyar vízügyi irodalomban. Felfogása szerint ugyanis többről van szó, mint egy folyó szabályozásáról. A „Tisza-völgy" fogalmán nem csupán a Tisza völgvét és a folyó árterületét értette, hanem — a vízrendezés azóta általánosan elterjedt modern elveinek megfelelően — „mindazon folyók és vizek áqyait és kiöntési lapályait, melyek a Tiszába omlanak..." A vízrendezés mint komplex feladat, s ezen belül különösen a folvószabálvozás és ármentesítés elválaszthatatlansáqa itt merül fel először s csak később ielenik meg Vásárhelyi „Általános Tisza-szabályozási tervében.” Széchenvi vízügyi programiának nagyságát a későbbi történelmi fejlődés negatív példája — a kontraszt-hatás révén — csak kiemeli. A szabadságharc bukása után az önkényuralom ideaen és nemzetellenes bürokráciája minden előrelátás és körültekintés nélkül „folytatta” a megkezdett munkát: valójában annak nemcsak elvi célkitűzéseit, szervezeti alapjait, de műszaki terveit is félredobva! Még a legszorosabban összetartozó folvószabályozást és ármentesítést is szétválasztották, s még a lehetőségét is elváaták a társulatok által végzett töltésezés és az állami folyószabályozás összhangba hozásának, lav a qátak, a lefolvási viszonyokat meqjavító átvágások nélkül sokáig hatástalanoknak bizonyultak, hiszen a hullámtér csökkenésével az árvízszint egyre emelkedett. A töltések állandó maaasítása a társulatok terheit annyira megnövelte, hogy a lecsaoolásokra illetve belvízlevezetésekre csak későn kerülhetett sor. A reformkori öntözési tervek megvalósítása pedig az 1860-as évek aszályos időszakától eltekintve szinte napirendre sem kerülhetett. Csak ekkor készült néhány terv a tiszántúli öntöző főcsatornára (aminek pedig a reformkorban már a helyét is kijelölték, szükséqessége annyira nyilvánvaló volt: „Tokajon alul, Löknél . . ,"). (A mentesítés előtti árvizek tavaszi tároló öntözésének hiánya miatt ebben az időben a legelők kiszáradtak s a vidék állatállománya csaknem teljesen elpusztult.) A tervszerűség és előrelátás nélkül végzett munka végül is katasztrófába torkollott. Az 1879. évi szegedi árvíz hozott azután fordulatot a Tisza-szabályozás történetében. VÁSÁRHELYI PÁL HOSSZÚ TÁVRA SZÓLÓ ÉLETMŰVE Azoknak a kiemelkedő nagy műszaki alkotóknak a sorában, akikkel Magyarország büszkén jeleskedhet, kiemelkedő helyet foglal el Vásárhelyi Pál, a XIX. század első felének kiváló vízimérnöke. Életművével méltán érdemelte ki nemcsak kora, horvem a mai nemzedék elismerését is, ami meggyőzően igazolja, hogy alkotásai maradandóak, kiállták az idő próbáját. Széles látókörére, a vízépítési feladatok tudományos, eqzakt alapokon való megközelítése és körültekintő megoldása mint mérnököt és tudóst egyaránt a kor legnagyobb alakjai közé emeli. A múlt század elmaradott Magyarországán Vásárhelyi Pál olyan nagyszabású és tudományosan megalapozott természetátalakító terveket dolgozott ki, olyan átfogó ármentesítési, folyamszabályozási koncepciónak volt a kezdeményezője, fáradhatatlan szervezője s — halála percéig — irányítója amelyek egész országrészek térképét rajzolták át. Ezek a tervek kora országépítő programjának építőkövei voltak. Ezek teremtették meg a — világviszonylatban is jelentős — magyar árvízvédelmi rendszer kiépítésének, folyóink szabályozásának és mai korszerű vízgazdálkodásunknak alapjait. A roppant erőket igénylő vízrendezési, folyószabályozási, árvízvédelmi munkákat nem elszigetelt látványos vállalkozásoknak, hanem az egész nép életét, az egész ország jövendőjét gazdagító alkotásoknak tekintette. Ez a szemlélet tette képessé arra, hogy ne csupán egy-egv szűkebb térséq érdekeit szolqáló részfeladat műszaki megoldására törekedjék, hanem korát messze megelőző, haladó műszaki elgondolásait összekapcsolja a nemzeti és társadalmi érdekekkel. Ez lelkesítette, buzdította arra, hogy az ország társaodalmi-qazdasáai felemelkedésének áramlatával szoros egységben tervezzen, alkosson a közjóért. Ezért tiszteljük őt ma néogazdasáaunk fejlődését, országunk további felemelkedését előmozdító, komplex vízgazdálkodásunk előfutáraként! AZ AL-DUNA HAJÓZHATÓVÁ TÉTELE A ma élő generáció tagjai közül sokan nem tudják — talán még azok sem, akik a Dunán lehajóztak a Feketetengerig —, hogy a Vaskaou szabályozása révén az Al-Duna hajózhatóvá tétele, a hajózás meqindítása pedig a Duna teljes hosszán Vásárhelyi munkásságának az eredménve. Pedia a Duna e kimaaasló munka által vált nemzetközi jelentőségű víziúttá és alkalmassá történelmi hivatásának teljesítésére: a Duna menti orszáqok fontos összekötő láncszemeként a oartiain élő népek közötti kapcsolat és együttműködés fejlesztésére. A Dunának ez a rendkívül festői és vadreaényes szakasza volt a hajózás szempontjából a leqnehezebb szakasz — a Vásárhelyi által végrehajtott munkálatokig. Az addig alig ismert folvamszakasz első vízrajzi térképével, s a tervek elkészítésével Vásárhelyi egvaránt olyan munkát véqzett, amely kiinduló pontjául, alapjául szolgált minden későbbi tervezésnek. Vásárhelyi térkénéi évtizedeken keresztül sem szenvedtek lényeges változást és nemcsak a későbbi térképeknek, hanem a tervezéseknek is alapjául szolgáltak. Ezt hangsúlyozza H. Arnold professzor is, a Német Mérnöki Eqyletben tartott beszámolóiéban: .,Vásárhelyi naav éleslátással és rendkívüli szakértelemmel végrehajtott munkáinak eredményét eqy 183A. december 15-én kelt jelentésben foglalta össze, amellyel maradandó emléket állított magának, mint a legjelesebb vízépítő mérnökök egyikének; mert a mederviszonyok részletes és szemléletes bemutatása, valamint az egyes zuhatagok lelkiismeretes megfigyelése és leírása minden későbbi tervezés számára éppúgy kiinduló pontul szolgált, mint ahogy alapja volt a végleges építési tervnek is.” Ismeretes, hogy a múlt századvégi szabályozási művek elkészülte után a Vaskapu-csatorna vontatási nehézségei azonnal nyilvánvalóvá tették e munka továbbfejlesztésének szükséqességét. H. Luther, a kivitelezési munkálatok egyik fővállalkozója (kiváló német mérnök, hajógyáros) az elektrotechnika újabb vívmányainak felhasználásával ekkor terjesztette elő az 15
