Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
KÖRNYEZETVÉDELEM AZ UTOLSÓ TANÚK „A debreceni erdős puszták — olvasom Nagy Antalné tollából egy szakmai lapban — legfőképpen az emberi tevékenység káros hatására az 1960- as évek elején már gyatra, bozótos, sínylődő, kififkult tölgysarjaik, agyon legeltetett, nagy kiterjedésű rontott akácosok, itt-ott Sislkás, foltosán kihézagosodott, rossz növésű erdei fenyőcsoportok, az aljakban pedig rontott jellegű, szódás altalajé nemesnyár és kocsányos tölgyfáitok.” Az idézetből (bármelyik jelzőt veszszük) az erdős puszták mai képe szomorú színekkel megfestve merült fel, noha tudományosan szakszerű a leírás. De a régmúltról se feledkezzünk meg! A város keleti részének 20 ezer hektáréból (Csere, Ha'láp, Bánk, Fancsika, Szata és Pác vidékén) 11 ezer hektár volt a legnagyobb kiterjedésű erdőség. Értékéről egy 1561-es perirat némileg tájékoztat, amelyet „Bayoni István bániéi földesúr terjesztett be enyingi Török János úri széke elé Gergely deák debreceni főbíró és hatvan szenátor társa ellen 3000 szálfájának jogtalan kivágása tárgyában.” A jó minőségű épületfára már akkor is szemet vetettek! Arra az őshonos kocsányos tölgyre, amely uralkodó fája volt a nyírrel együtt az „erdőtársulásoknalk". Az erdős pusztákat nyáras—fűzesek tarkították, a mélyebb lankákat egészen a lápokig követték, a mocsarakig elkísérték, de a múlt század végi lecsapolások után már csak száradó gyászmenetben. A tölgyek, nyírek és juharok szánalmasan felkopaszodtak, ha ugyan nem a fejszék végeztek előbb velük. A Nyírség e tájak nevében él tovább, kezdetét vette az akác homokhódítása. Kocsányos tölgy a Nyírség buckahátaira nem vert többé gyökeret, mert a talajvíz olyan alacsonyra sülylyedt, hogy visszaköltöztetésével manapság csupán a buckaközi laposokban érdemes kísérletezni. 1939-ben aztán, hogy az utolsó tanúk még hosszú időt át lombjuk alá vehessék a ritka növényi szövetkezeteket s maguk is fennen hirdessék, milyen is volt az erdős puszta, Bánkon, Nagycserén, Halápon az állam és Debrecen városa hivatalosan védelmébe vette az érintetlen maradt tölgyeseket. Az erélyről 1980 májusában Nagycserén, a halápi tanyaközpont háta mögött ólak és karámok bűze győzhetett meg. A büdösség ereje kordont vont a négyhektáros sűrűség elé, amely szeméttől megcsúfoltan amúgy is hirdette az ember gyarlóságát, az ember zöld-érzékének elsivatagosodását. Mintha kigyalulták volna, eltűnt az aljnövényzet. Kankalin, kikerics, fehér zászpa, erdei szellőrózsa és a ligetszépe mutogathatná magát, de a műanyagflakon-tengerből egy sem dugja ki a fejét! Tyúkok kapartak az üvegcserepek között, és az elhasznált fólia rongya alól átsötétlett a tavalyi avar. A megkopasztott tyúk földre tapadt tollai fölött dohoghattam, hogy a frissen kibaltázott magyar kőris csonkját lyukas mosófazék gyalázra. Szerencséje csak a hengeres törzsű fehérnyárSzeméttől megcsúfoltan nak volt. Agtisztán maradt. Olyan sudár magas, föl rá nem dobálhatnak semmit. Csak a fehér pettyű, meszelésszerűen foltosodó mezei szil közelében (az erdő túlsó végén, távol az ólaktól) bukkantam gyöngyvirágra, Salamonpecsétre. Vajon Halápon, a legkiterjedtebb kocsányos tölgyesben nyílik-e még tavasszal a Nyírség benszülött virága, a magyar kökörcsin? A tarka sáfrány és az egyhajú virág? Látni-e még Bánkon a homoki fehérnyárak és tölgyek alatt a ritka, kék liliomot vagy a magyar nőszirmot, amelyet először 1872- ben említ meg Hacsiinszky Frigyes fűvészkönyve. Mert e növényék is hírmondói az erdős pusztáknak. Ahol az ember távol, ott még van remény. Hiszen Nagycserén, a halápi tanyaközponttól a műúttal elvágva még háborítatlan helyen pompázik a lágyszárúak serege, alján a magas'kőrisekmek, a vedlő kérgű vadcseresznyének, a sűrű ágú vadkörtének és a mezei juharnak. Csupán egy felakasztott kutyát láttam hintázni a bársonyos tüdőfű felett. Bűzét elnyomta a gyöngyvirágtelep illatárja. Szalai Csaba 31
