Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
A mezőgazdasági hidramelioráció értelmezése Д mezőgazdasági termelésnek — elsődlegesen a növénytermesztésnek a természeti erőforrásai: a légkör, a földfelszín, a talajnedvesség, a talajvíz, a hidrológiai ciklus stb. — szabják meg a termelés természeti lehetőségeit és korlátáit. Ez az állandóan megújulni képes erőforrás-rendszer az emberiség biológiai létében hosszú távon is nélkülözhetetlen. Az említett erőforrások részbeni pusztítása helyett, új követelményként fogalmazódik meg a velük való észszerű gazdálkodás és okszerű kiegészítésük. Ide tartozik a minél teljesebb feltárás, a korszerű ágazati és területi nyilvántartás — víz, föld és levegő ésszerű használata —, a környezeti hatások szabályozása, a pozitív hatások fejlesztése, az előrejelzés. Különösen sürgőssé váltak e teendők a nagyüzemi mezőgazdaság fejlett formáinak, az iparszerű termelési rendszerek terjedésével. Magyarországon 1980-ban az iparszerű növénytermesztési rendszerekben gazdálkodtak a termőterület 30%-án, 700 felett van a nagy szarvasmarha- és sertéstelepek száma, ami egy-egy területen óriási mennyiségű, összesen 18—20 millió köbméter hígtrágyát jelent. Továbbá mezőgazdasági másodnyersanyagnak számítanak a szennyvizek és szennyvíziszapok. Mezőgazdasági elhelyezésük és hasznosításuk társadalmi igényként fogalmazódik meg. A mennyiségi és minőségi változások a növénytermesztésben is olyan méreteket öltöttek (műtrágyázás, növényvédelem), hogy az alkalmazott hidrológia feladatainak kibővítése, átértékelése, részben újra fogalmazása vált szükségessé a dinamikus változás érdekében. E káros mellékhatásokkal szoros öszszefüggésben és időbeli egybeesésben jelent meg mindennapi és tudományos életünkben a környezetvédelem, illetve a terület- és tájfejlesztés. Mivel a víz, anyagszállító, elrendező, felhalmozó és kilúgozó képességével a levegőben és a talajban fontos szerepet játszik, ezért ez is új feladatok megfogalmazását, eddigi ismereteink újra értékelését és átcsoportosítását teszi szükségessé. A termelési, termesztési és környezetvédelmi követelmények több esetben látszólag vagy ténylegesen ellentmondók. Az ellentmondások feloldása, a több irányú igényeknek megfelelő tevékenység meghatározása a nézőpontok egyeztetését, a mélyebb összefüggések feltárását, de mindenféleképpen a felszín közeli természeti erőforrások racionális használatát követelik meg, vagyis a környezetkímélő technológiák folyamatos bevezetését igénylik. A természeti környezet társadalmi értékelését jól kifejezik a szocialista jogalkotás olyan példái, mint a Földtörvény (1961), a Vízügyi törvény (1964) és a Környezetvédelmi törvény (1976). További lépés az 1003/1979. (II. 6.) számú minisztertanácsi határozat, amely az Országos Vízügyi Hivatal elnökének feladatává tette: „a hidromeliorációval, mint a felszíni és a felszín alatti vizek mennyiségének és minőségének védelmével kapcsolatos tevékenységek ágazati irányítását”. Ez a határozat is szükségessé teszi a tudományágak közötti együttműködést és a közös értelmezésre való törekvést. Ennek megfelelően a hidromelioráció a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a környezetvédelem és tájfejlesztés rendszerébe illeszkedő fejlesztő tevékenység dinamikusan változó gyűjtőfogalma. A mezőgazdasági hidromelioráció lényegében a víz segítségével és ellenőrzött részvételével megvalósuló melioráció, amely a vízgazdálkodási és vízháztartási viszonyokat — következésképpen a vizek által érintett környezet minőségét — javítja az egész terület vízháztartási és hidrológiai viszonyaival összefüggésben. A mezőgazdasági hidromelioráció tehát a vízgazdálkodás teljes, összefüggő, szerves részét képezi. Túl azonban a mezőgazdasági vízhasznosítás gazdasági hatásán, a hidromelioráció a vizek tájalkotó, tájfejlesztő és környezetfejlesztő szerepét is jelentős mértékben elősegítheti. Mindezekből következik, hogy a melioráció, hidromelioráció — a megközelítés és elnevezés módjától függetlenül — fejlődésének kritikus és dinamikus szakaszához értünk. Ebben a felgyorsult szakaszban a régiek mellett új célok felé, új utakon kell, hogy induljon, ha be akarja tölteni azt a szerepet, amelyet a kor társadalma számára előír. Ilyen új utakon indul (jár) a „környezeti szemléletű vízháztartás-szabályozás", amelyről a Vízgazdálkodás előző számában Dr. Papp Ferenc „Hidromelioráció egységes értelmezése és alkalmazása" címmel írt. Részemről bővíteni szeretném azt a kört, amelyet a szerző e fogalom alatt értelmez, hiszen a környezeti szemléletű vízháztartás-szabályozás a termőhelyi környezet javításával a környezetkímélő növénytermelés fontos eszköze. Ezért a hidromelioráció fontos gazdasági érdek, és e fogalomnak a köre még bővülő. A növénytermesztési rendszerek hatásmechanizmusát és a mezőgazdasági vagy többcélú hidromelioráció elvi összefüggéseit az ábrán, kukoricával mutatjuk be. Az ábra összefoglalja az elsődleges természeti erőforrások racionális használatából — víz, talaj, levegő — fejlesztési trendet és a feladatokat. Az ábra alapján egyértelmű, hogy elsődleges feladat: a) a csapadékhasznosítás lehetőségének biztosítása. (Vízrendezés, területrendezés, a tájba ill. vízgyűjtőrendszerbe illesztéssel). Ez a feladat a termőterület teljes egészén jelentkezik és ebből is 59,4%-nyi területen talajszerkezeti, 47,6%-nyi területen pedig talajvíz-háztartási problémák vannak. A sókilúgozó öntözésre való berendezkedés a jelenlegi állapot alapján 11,9% területű igényű (1003 ezer hektár), amiből ténylegesen egy 16 hektáros kísérleti parcella működik Karcagpusztán. b) a hígtrágya, szennyvíz, szennyvíziszap stb. hasznosítása társadalmi és racionális anyaggazdálkodási okokból. Vagyis az eddigi megsemmisítő eljárások helyett a hasznosítás módszereit kell előtérbe helyezni, ha az kielégíti az egészségügyi követelményeket. c) jelentősebb területek vízpótlását ott célszerű megvalósítani, ahol a meliorációs beavatkozásokat már elvégezték. Elméletileg és gyakorlatilag helyesnek kell hát megítélnünk — a megközelítés módjától függetlenül — minden olyan munkát, amely a rendszerszemléletbe illesztve helyes műszaki megoldást jelent a mezőgazdasági vízhasznosításban. Viszont egyoldalúnak és torzítottnak kell tekinteni minden olyan nézetet, amely nem a felszínközeli természeti erőforrások racionális használatából indul ki. A mezőgazdasági hidromeliorációs szabályozási folyamatnak ilyen torzítása két oldalról is jelentkezhet. Az egyik a belvíznek az az elavult szemlélete, amely csak vízelvezetésről akar tudni, és azt kizárólag a vízépítő-mérnöki feladatnak tekinti. A másik nézet nem ismeri el a belvíz létezését sem, mindennemű víz helybentartását feltételezi, s elvezetését a mezőgazdaság megrablásának tartja. Még a szabályozási folyamatot (amit a dinamikus vízmérleg alapján valósítanak meg) sem véve figyelembe. Mivel a vízmérleg gyakran vízhiánnyal zár, nem kizárt, sőt szükségszerű lehet a természetes fajlagos vízkészlet hasznosítása után a talaj-, és légköri aszály miatti mesterséges fajlagos vízpótlás. Ezen gondolatok alapján szerkeszti a VITUKI a „Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Kutatások Magyarországon” című kiadványát, ami a VITUKI Közlemények 5-ös, 16-os és 28-as számában az 1977. 1978. és 1979. évi kutatási és műszaki fejesztési eredményeket tartalmazza. Szinay Miklós
