Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
A fiatal Hell — 25 éves korában — olyan találmánnyal lepte meg a szakembereket, amit kortársai alig akartak megérteni. Addig a bányagépesítés legfejlettebb erőgépének a vízikereket tartották, ami annyira jónak bizonyult, hogy még a XX. században is számtalan malmot, zúzóművet, kallót és más gépet hajtott. El sem tudtak képzelni jobb erőgépet a vízikeréknél. Faller Jenő kitűnő bányászattörténész (1894—1966) jegyzi meg egyik munkájában, hogy amíg a vízikerék az ipar kézműipari jellegére utal, a Hell - féle himbás szivattyú teljesen új alapelvű működésével, teljesítményével a korszerű bányagépészet alapját vetette meg. Milyen volt ez az érdekes szerkezet? A Hell-féle „himbás szivattyú” egyenlőtlen kétkarú emelőből állt. A hosszabb kar végén nagy vízzáró faláda volt. Rövidebb végéhez a szivattyúdaruzat csatlakozott. Az „erővíz" a faládába ömlött, és amikor megtelt, a vezérlő szerkezet egy rúdja az erővíz beömlését elzárta, miközben a láda — vízzel terhelve — lefelé mozgott. A láda süllyedése alsó pontján „ráült" egy alátétre, ami csapószelepet nyitott ki, melyen át a víz kiürült a ládából. Ekkor a láda a himba rövidebb végéhez csatlakozó szivattyúdaruzat súlyának hatására felemelkedett, és a játék ismétlődött. Két gépet szereltek egymás fölé, a felső csapóvize ömlött az alsó ládájába, és így a két szivattyú egyenletesen szívta a vizet. A szivattyútelep négy évig zavartalanul működött (1724-ig). Ekkor leszerelték: működése feleslegessé vált, mert lyukasztottak a szomszéd bányával, és a víz oda folyt át, onnét emelték ki. üzembe helyezésekor akadozott, szabálytalanul járt, meg-megállt a szerkezet. Maga Hell is egy ideig tanácstalanul nézte művét. Aztán rájött a megoldásra. A vizesláda aljára súlyos, hoszszú láncot erősített. Ahogy a láda emelkedett, egyre hosszabb láncot húzott maga után, ereszkedésekor viszont a lánc alul halmozódott. így emelkedésekor egyenletesen fokozódott, ereszkedésekor csökkent a terhelés. Ezáltal a gép járása egyenletessé vált, a zavarok megszűntek. Hell leginkább forradalmi jelentőségű újítása a vízoszlopgépek bevezetése volt. A gépet 1749-ben találták fel, külföldön is sokat használták. Münchenben a Deutsches Museum-ban ma is látható az a vízoszlopos gép, amelyet Georg von Reichenbach 1817-ben szerelt fel, és amely 1927-ig zavartalanul működött. Naponta 230 köbméter vizet emelt 356 méter magasba. Sokáig tartalék gépként meghagyták, aztán múzeumba került, de ma is kifogástalanul dolgozik. (Energiaínséges világunkban talán érdemes lenne a gondolatot felújítani.) Nálunk is volt vízoszlopos gép. A régi Műegyetem Múzeum körúti épületében a tanműhely szerszámgépeit vízoszlopos gép hajtotta. Később Otto-féle atmoszférikus gázgéppel cserélték ki; sajnos mindkét technikatörténeti remekműből ócskavas lett! A vízoszlopgép a közlekedő edények törvényén alapszik. Ha a közlekedő edény egyik csövében dugattyú van, a másik csőben emelkedő vízoszlop a dugattyút felnyomja. Ha a csőben a vízoszlop magassága ütemesen változik, a dugattyú fel és alá jár, munkavégzésre használható. Ezen alapszik a Bramahféle víznyomású sajtó is, melynek segítségével egyetlen ember akár egy vasúti mozdonyt megemelhet. Az emelés ti. a vízoszlop magasságának és a dugattyú felületének nagyságából (sorozatából) adódik. Az energiamegmaradás törvénye természetesen érvényben van. A vízoszlopgépet az akna fölé, vagy mellé, esetleg távolabb állították fel, és akkor rudasművek mozgatták a szivattyúrudazatot. A víz adagolását vezérmű szabályozta. Egy vízoszlopos gép teljesítménye két-két vízkerék-teljesítménynek felelt meg. Egymás után szerelték fel a gépeket, sőt a sorozatgyártást is bevezették. 1766-ban a Lipót aknát három, egymás fölé szerelt vízoszlopos géppel teljesen víztelenítették. A gépek bevezetéséért Hell évi 1000 forint kegydíjat kapott a bányakincstártól. Az ifjabb Hell azt is felismerte, hogy nemcsak a gőzzel, vízzel mozgatott dugattyús szerkezet tud vizet emelni, hanem a sűrített levegő is. E felismerés alapján szerkesztette meg „Luftmaschine, machina hydraulica pneumatica” elnevezésű szerkezetét. A zárt tartályba víz ömlik, és a kiszoruló levegő a vízzel telt másik tartályból a vizet magasabb szintre nyomja. (Az elvet később Savery gőzzel alkalmazta, az első gőzszivattyú hasonlóan működött.) A felnyomott víz a napszintre, vagy az altáró szintjére jut, és a „csorga"-n át a szabadba megy. Hell légnyomásos szivattyúja naponként 564 köbméter vizet emelt 32,4 méter magasságra, az ún. Szentháromság altáró szintjére. Kiszolgálásához két jól betanított, fegyelmezett csapkezelőre volt szükség. A Hell-féle léggép működő modellje a stockholmi technikai múzeumban látható. Érdekes megemlíteni, hogy a Hell-féle léggép elvére az olajbányászatban tértek vissza. Előbb levegővel, majd földgázzal nyomták fel az olajat, a szaknyelv „gáz-lift"-nek mondja az ilyen eljárást. Aki meglátogatja a wielickai csodálatos múzeumbányát, elképesztően érdekes fagépeket láthat. A vízoszlopgépek, léggépek készítésekor már öntöttvasat is használtak, és a szerelvények kovácsmunkával készültek. A mesterséget a német szaknyelv ,,Kunst"-nak mondta. Az is volt. Hell József Kornél magánéletéről annyit, hogy jó barátságban volt Mikoviny-vel, Jacquin Miklós kémikussal, Poda Miklós gépészprofesszorral, (aki Hell találmányait könyveiben ismertette) Delius Kristóf Traugott professzorral. Külföldi szakemberek Magyarországra látogatva soha sem mulasztották el a selmeci bányák, gépészeti berendezések, megtekintését és a Hell család meglátogatását. Az ifjabb Hell 1789. III. 19-én halt meg. Az ő és édesapja sírja az elmúlt két évszázad alatt elenyészett. De munkásságuk emléke megmaradt. Alkotásaikról, életükről, jelentőségükről, bányaműszaki találmányaikról könyvet kellene írni és kiadni. dr. Horváth Árpád KGST tanácskozás a szennyvizek hasznosításáról Budapesten április 21—24. között hat KGST-ország vízügyi, mezőgazdasági és egészségügyi szakemberei programegyeztető tárgyalást tartottak a települési és ipari szennyvizek, szennyvíziszapok, valamint a szakosított állattartó telepeken keletkező hígtrágyák öntözéses mezőgazdasági hasznosításának kérdéseiről. A KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének munkaprogramjában szereplő téma fő felelőse a VITUKI, s a kidolgozásban Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, Románia és a Szovjetunió szakosított kutató-fejlesztő intézetei vesznek részt. A későbbiekben várható Bulgária, Kuba és Vietnam szakembereinek bekapcsolódása is. A VITUKI-ban rendezett tanácskozáson a kölcsönös tájékoztatás során kiderült, hogy az érdekelt országok többségében 15—20 éve folyó kutató-fejlesztő tevékenység eredményei rendelkezésre állnak. Ez lehetővé teszi, hogy a szennyvíz- vagy hígtrágyafajták a talajadottságok és egyéb termőhelyi feltételek figyelembevételével olyan hasznosítási technológiák jöjjenek létre, amelyek — a mezőgazdaságban alkalmazott iparszerű termesztési rendszerekhez hasonlóan — a szükséges gépi háttérrel is rendelkeznek. A Szovjetunióban jelenleg többszázezer, Romániában 40 ezer hektáron folytatnak szennyvizes és hígtrágya öntözést. A szakértők adatai szerint kitűnőek a terméseredmények, különösen a takarmánynövények tekintetében. Az NDK-ban a falusi települések lélekszámának figyelembevételével szabványokban fektették le a házi szennyvizek hasznosításának szabályait. Magyarországon Kecskeméten és Gyulán létesültek szennyvízöntöző modelltelepek, s a közeljövőben az ország más területein is hasznosítják ezek tapasztalatait. Az ülés résztvevői javasolták, hogy az érdekelt KGST-országok vízügyi szerveinek vezetői — más főhatóságok bevonásával — kössenek nemzetközi műszaki-tudományos együttműködési egyezményt az egyeztetett fejlesztési program megvalósítására. Az egyezmény alapján a kitűzött célok az intézmények kétoldalú kapcsolatainak keretében valósulnának meg. (SZ. A.) 29
