Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
к SZÁZAD SODRÁBAN * ****** Zugló, modern másfél szobás lakás. Kicsiny lakásba illő bútorok, varottasok, a falon festmények. Az egyik képen ruhamosó asszonyok — a kanyart vető folyó partján sulykolnak. Tisza-parti pillanat. Igen, ebből a pesti tizennegyedik kerületi lakásból a Tiszához visznek a gondolatok, az emlékek. Dabolczi János Máramaros megyében született, gyermek és diákévei Máramarosszigeten teltek. — Kedves János bácsi! Mit jelentett a szigeti kisfiúnak a Tisza? — Mindent! De nem csupán a Tisza, hanem vele együtt az Iza folyó, és a Róna nevezetű patak. Ezek ölelték három felől a várost. Az Iza kisebb viz volt, hamarabb melegedett. Itt kezdtük a fürdőzést. Nyaranként, a vakáció ideje alatt a Tiszára jártunk. Hétesztendős koromban már jól úsztam. Ott minden gyerek megtanult úszni. Felgyalogoltunk a parton, s a vízbe vetve magunkat, kilométereket csurogtunk lefelé. Rákapaszkodtunk a tutajokra. Az első tutajeresztések, úgy május vége felé nagy ünnepnek számítottak. A tutajosok söröshordókat vittek magukkal, s a Tisza hátán csapra ütötték. Bátor, vakmerő legények tutajoztak a vízen, elindultak a havasokból, s lementek egészen Szegedig. Az életüket tették kockára a hegyek között. Persze, hogy csodáltuk őket. . . Aztán emlékszem arra is, hogy az Izán embereket mentettünk. Orosz hadifoglyokat. A katonákat kivitték a folyóhoz, hadd mártózzanak meg, s mindig akadt egy-két hadifogoly, aki besodródott a mélybe. Mi gyerekek azonnal a fuldokló segítségére siettünk. Négyen-öten emeltük ki a bajba jutottat. — Kisdiákként milyen pályára készült? — Szerettem volna erdész lenni. Ott magasodtak köröttünk a nagy hegyek, gyakran kirándultunk a Kárpátokba. A legtöbb fiú erdésznek készült ... A vízügy akkor még meg sem fordult a fejemben. A családban sem volt ilyen hagyomány. Édesapám ács volt, sajnos korán meghalt. Míg élt. akkor is ritkán láttam. Bukovinában, Galíciában járt Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége. A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak о hátuk mögött. Folyóiratunk sorozata őket szólaltaltja meg, őket mutatja be. TISZA PARTON, KRASZNA MENTÉN Beszélgetés Dabolczi Jánossal munka után. Hatéves voltam, amikor elvesztettem. — A háborús esztendők után nem lehetett könnyű a továbbtanulás . . . Különösen nem annak, aki nem várhatott szülői támogatást sem . .. — Az egyetem kapuja bezárult volna előttem a bátyáim nélkül, öten voltunk testvérek, én születtem ötödiknek. Az egyik bátyám Budapesten lakott, míg egyetemre jártam, nála otthont találtam. A tandíjat pedig a másik bátyám fizette, aki kivándorolt Amerikába. Festőművész lett, nem feledkezett meg az öccséről. A tandíjat minden esztendőben pontosan postára tette ... De hogy az egyetemről is szóljak, az általános mérnöki szakot végeztem. 1927-ben abszolváltam. Az egyetem padjában olyan fiúk ültek mellettem, akikből később vízügyes lett. Károlyi Zoltán, Horváth Sándor, Fehér Vilmos, Nemes Gerzson. De akkor még nem sejtettem, hogy mennyire összetartozunk majd egykoron. Egyelőre másfelé vezetett az utam. Szigorló mérnökként magasépítési, vasbetontervezési és úttörzskönyvezési munkákon vettem részt. A diploma után az Állami Földmérésnél helyezkedtem el. Nyaranként háromszögeltem, sokszögeltem, tachimetrikus felvételeket készítettem, térképeztem — télidőben területet számítottam, s a földkönyvek, a birtokívek kötöttek le. Egészen 1932-ig. — Hogyan kanyarodott az életút a vízügyhöz? — Véletlenül. A vonzalom, igaz, már bennem volt. Az egyik nyáron ugyanis „alkalmi munkásként" vagyis havidíjas mérnökként felmérést végeztem a Cuha völgyében. Kinn laktam egy vadászházban, kilométerekre az első falutól. A szabad természet lenyűgözött. De az 1930-as évek elején hol kínálták állással a magamféle mérnököt? Amikor állástalan diplomások serege kallódott. Hamarosan én is állástalan lettem. Ilyen minőségben sétálgattam Budapesten, a Vérmezőn, amikor szembe jött velem Károlyi Zoltán, „egykori" egyetemi padtársam. Mi van veled?" — érdeklődött. „Elmehetnék malomellenőrnek — mondtam, de nem megyek . . ." Károlyi Zoltán karon fogott, elvitt az édesapjához, aki akkor kormánybiztos volt. „Akarsz-e az Ecsedi láphoz menni?" — kérdezte. Egy pillanatra mellbe vágott a kérdés, de rábólintottam. Éppen akkoriban olvastam Makai Sándor regényét, az ördögszekeret, és abban sokat szerepel Nagyecsed és a láp világa. Nosza, A Láp Keleti főcsatornájának bővítése kotróval az 1920-as évek végén 20
