Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
orrom ebbe-obba. De nem óm! De a főztömből sokszor evett. Egyszer babgulyást főztem, mert az uszályosök nagyon szeretik a babgulyást. És ezt igen finoman tudom csinálni. Mondtam: én főztem. ízlett néki. Persze régen még nem voltaik felszerelve az uszályod, mint ma. Hűtőszekrényről még csak nem is álmodtunk. Mindig csak annyit főztünk, ami egy evésre elfogyott. Legfeljebb a Hűvös napokon tettünk el estére ételt. Reggelire szolommá tojással, ez imént leginkább. Ha a parton voltunk szalonnát sütöttünk. Szereti? Mert jó nagyot nyelt. .. Amikor beállt a borsószezon, attól kezdve zöldborsóleves volt nap miint nap. Elgondolkodik. — Szóvall az a régi világ más világ volt! Ezek a mai fiatalok nem tudják, hogy milyen jó dolguk van. Ha újra kezdeném, akkor is csak a vizet választanám. Csak nem így élném le az életet. Nem én. Tanulnék. Most mindenki tanulhat. Most csak a boilond nem fanul. Egyszer én is majdnem tanultam. De azt mondta a kapitányom: Pista, ha maga hajóvezetői vizsgát tesz, akkor kit tegyek én az uszályra? És látja, ezért maradtam uszálykormányos, ezért. Aztán tudja, hogy milyen pokoli volt az uszályos élete? Volt amikor csak egy lovai húzták fel az uszályt víz ellenében Gáva, Vencselfő felé. Három lóból mindig egy húzott. Nekem meg tartani kellett a kormányt, a rúd majdnem levitte a bőrt a tenyeremről. Jobb erről nem 'szólni semmit... Hogy mikor volt ez? 1952—1953-ban! Akkor, bizonyosan akkor! — Ezek a mai gyerekek, nem is tudják, hogy milyen szép élet a mi életünk. Illetve, hogy miiilyen volt. Esténként kiültünk a bakra, néztük az eget. Beszélgettünk, ki mit tud a csillagokról. Mesét, nótát, éneket. Mi mindenben romantikát találtunk. Aztán kopkáztunik. Azt se tudja, ugye, hogy mi az? Hát kártyáztunk. Négy csomóba tettük a kártyát. Aztán a kis pák Ilik tetejére pénzt raktunk. Aki eltalálta, hogy mi van a pakli tetején, az nyert. Ma az emberek, a hajósok is a televíziót nézik, a rádiót hallgatják. Akikor mi hoztunk magunkkal egy-egy lábast, ha főzni alkartünk, ma meg egész sorozat van belőlük ... Még sem jönnek szívesen a fiatalok. Aki meg jön, tanul, persze jól teszi, ón is, csak ezt tenném. Beiratkoznék ón mindenhová. Kishajóvezetői vizsgát tesznek, kotrómesterségből vizsgáznak, van eszük, jól teszik. Miért ne csinálják? Pillanatnyi csönd. A kezét nézem, amint babrál a sapkájával. — A kezem nézi? Le kellett venni két ujjam végét. Máikor is megszúrta a drótkötél, meggyűlt, kinyomkodtam. Akkor, amikor a baj történt Kiskörén voltam. Mire felértem üde Tokajba, akkorra már fekete lett. Mondták azonnali menni kell véle Miskolcra. A doktor úr levette az utolsó ízt, mondta, hogy nem fog fájni, kapitány úr! Hát akkor voltom én kapitány, Miskolcon, a kórházban. De nem akart gyógyulni a seb. Egyszerűen nem akart gyógyulni. Azt mondta a doktor úr: nem is fog, kapitány úr, mert maga cukorgyáros. Hát akkor tudtam meg, hogy cukorbeteg is vágyók! Addig azt se éreztem! Hogy ez miikor is volt? Most van hatodik esztendeje! De voltam én máskor is Miskolcon a kórházban. 1960-ban. Igen, 1960 április 26-án a KPM-től vártunk egy delegációt. Mi egyenruhában. Elő kellett készíteni a járót, vagyis inkább szélesebbre kellett cserélni. Amikor megemeltem a járódeszkát, beleestem a part és a hajó között a vízbe. Ami ezután történt, azt már csak mások elbeszéléséből tudom. Megszédültem. A folyó elnyelt. A sodrás a hajó alá vitt. Ezt jól láttáik a partról. Kiáltoztak, hogy el kell tolni a hajót. így is történt. Ott voltam alatta. Csá'kilyávai! nyúltak utánam. Kiszakadt a ruhám Újra a osálklyával kerestek. Na, akkor kihúztak a partra. Beborítottak a csónakba, aztán úgy kerültem a partra. Mesterséges légzés. Megmaradtam. Hideg volt a víz. A mentő Miskolcra Vitt, egy napot, egy éjszakát töltöttem bent. Na, ennek már több miint húsz esztendeje. De kétszer viszaadtam másoknak az életet. Vissza én! Közben benyitnak, jönnék-menmek, statisztikát keresnek a nagy szekrényben, csodálkozó arcok, hogy idegen a hivatali szobában, de Pista bácsinak kijár egy mosoly, üdvözlés, integetés, szíves szó. — Itt engem mindenki ismer — mondja, s talán nem is kellene, mert nyilvánvaló, úgy van itthon, mint kevesek. S én is tudom, most a vendége vagyok, ha nincs is előttünk jófajta pálinka, nem kell szesz, az emlékek idézéséhez. És meséli életmentéseit, amikor 1974 júniusában Tiszatardosnál, az árvíz alkalmával, amikor rozsét rakodtak az uszályra, egy gimnazista lány és 'két fiú csónakkal az uszály alá csúszott. — Ugrottunk s megmentettük őket. Azt sem tudtam, hogy kicsodáik. Aztán jötték a révészék is, segíteni. Mert a vízi ember mindig jön, ha érzi a bajt Onnan aztán Tokajba jöttünk. Ott egy hatvanéves hölgy esett a folyóba, a szakadásnál. Kimentettem. Csak később hallottom, hogy a rokonság rám neheztel. Merthogy pityókás volt a lelkem, meg hogy jobb lett volna a rokonságnak, ha a folyóba fullad a szegény. A mentések után jegyzőkönyvek. S egyszer csak jön egy értesítés. A tanács küldte. Hát menteim s átvettem az életmentés! emlékérmet és kétezer forint jutalmat. Persze, nem azért tettem. Mert, nekünk vízi embereknek kötelességünk segíteni a bajbajutottakon. Minden vizen járó ember egyúttal vízi jó barát is. Nincs is ellentét révész, halász, hajós között. — Aztán az árvizekről meséljek-e? Hej, de sok árvíznél segítkeztem. Mindegyiknél, mióta a víz a lakásom. A 70-es volt ám a nagy árvíz! Minket levitték Algyő fölé, a hídhoz. Ott voltunk készenlétben, kövekkel megrakodtam. Éjszaka 9-ikor jött a riasztás, visznek Kőrösre. Békésszemtamdrásra vittek, ott ürítettük ki az uszályt, egy buzgárt fogtunk meg, de alaposan ám! Onnan Tokajba jöttünk. Innen kb. egy kilométerre van egy szertár, hát ott folyt a nagy erősítés. Mintha katonáik lettünk volna, úgy dolgoztunk. Nem ezért-azért, kiváló kitüntetésért, árvízi szolgálati érdeméremért, hanem mert kellett, mert ez a munkánk, s mert ezt diktálta a becsület és a kötelesség. Ne hagyjuk még abba? Mert ha nem mondja, hogy elég, én bizony isten nem tudom abbahagyni! Annyi meséloivalóm van! S mi mindig olyan jókedvűtek voltunk és vagyunk is, még ma is. Az iskolában is tanultam jóféle dalokat, szüleimtől a sommás énekeik ragadtak rám, a vizen meg Erdős Gábornak volt egy citerája, aztán kiültünk a csillagok alá, béleburkalóztunlk a sötétségbe és énekeltünk. Csak úgy száll az énekszó a folyó felett. Micsoda gyönyörűség az! Énekéini is, hallgatni is. És a tiszavirágokról sem meséltem még! Vagy szegedi, ugye, azt mondta, akikor ismeri a tiszavirágokat ... Fut az idő. Itt is, az emlékezetben is. Dankó István ide-oda csapong, ahogyan kedve tartja. — Tudja, hogy engem tönkre is tett a víz? — Hogy-hogy? — Mi a Szabadság út 9. sz. alatt lakunk, nagyon jó feleségem van, Stefan Erzsiike, ha mondhatom a nevét, na hát nem megrepedteztette a bélvíz a házunkat! Szerencsére kaptunk rá 130 ezer forint kamatmentes kölcsönt, s aztán át is építettük a házat. De hányon segítettek nekünk! Most aztán van két szoba, fürdőszoba konyha, éléskamra, folyosó, hideg-meleg víz csaik éppen a kert kevéske, de azért van abban is néhány gyümölcsfa: körte, szilva, sárgabarack, meggy, cseresznye. Még lugasom is volt a tornácon, de aztán az átépítésinél odalett. — Szereti a kertet? — Nem nagy, nincs benne sok munka. Ha úgy gondolja, hogy ml a paszszióm, a szórakozásom, a szenvedélyem, ahogyan ma mondják: a hobbim, akkor én most nagyot mondok! Mert nékem a varrás. Van itt Tokajban egy szűcsmester, Poczkodi Mihály, már nyugdíjas öreg. Egyszer arra kért, szedjék össze néki ilyen-olyan hajós gombokat, merthogy azoknak „fülük" van, s azokat ő bevonja. Elmentem hozzá, ottmairadtam, néztem ahogyan dolgozik. Kedvem lett megpróbálni. Nem segítenél nekem, kérdezte? Szívesen, feleltem. Megpróbáltam. DTtögettem néhányat, s ma ez a hobbim. Még a hajóra is Vittem munkát, hogy ott a szabadiidőben ö!tögessek! Milyen szép foglalatosság ez! Báránysapkát is csinálok, ha kell, de bundára nem vállalkoznék, legfeljebb átalakításra. П hajók még a kikötőben: Tiszalöknél pihennek. Várják a tél végét. Most Dankó István a hajóállomáson őr. S várja a tavaszt. A vizek megindulását, a barkák zöldjét, a munkák kezdetét. Ilyenkor haragban van a Tiszával. Mit lehet most kezdeni a vízzel? Néha már érzi a tavasz illatát. De ez a márciusi hó megkavarta. A fák bundába öltözöttek. Hó kavarog a folyó fölött. — Két napig se tart ez a tél, meglátja. Igaza lett. A tavaszt nem lehetett visszatartani az idén sem. Jött a hegyekből, táncos lépteikkel, könnyedén, a vízi emberek igaz örömére. Takács Tibor 31
