Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
Sárhajóval (Szűcs Sándor rajzai a régi Sárrétről) ragadványneve jut az eszébe. Arról ismeri, aki ismeri. Jól van, gondolom, nem biztos, hogy te kacagsz utoljára! Szóval meg így: „Kedves bátyám! Ha én magamba szállók, ki tudom találni a maga gondolatát. Azt is, amit elfelejtett. Én megmondom, hogy hívják magát a rendes nevén!" A boton a monogram Sz. I. Miért ne hívhatnák az én emberemet Szabó Istvánnak? Nohát pont úgy hívták! Elfehéredett, a mellényzsebéből kivett egy zsebórát. „Nekem már Madarason kéne lenném!” — dadogta. Elindult, de zavarában Karcag irányába. Úgy kellett utána szólnom, hogy: „István bátyám, miért megy visszafelé?" Sándor bácsi ma így emlékezik erre a ravaszkodó pusztai vándorra: remek ember volt. S teli van az emlékezete efféle különös, szabad szívű, csavaros észjárású figurákkal, akik mind-mind „remek emberek”. Kisfiú korában, a századelőn még tartotta magát a Nemesföld, az igazi Sárrét utolsó szeglete. A madarak, a darvak, a pákászok még elbújhattak itt a civilizáció elől. S azok is, akik végelszámolást készítettek már a külső világgal. Sándor bácsi emlékezik még egy öregemberre, aki minden évben egyszer bekopogott a házukba. A küszöbön megállt, haptákba vágta magát, tisztelgett a falon függő Kossuth kép előtt. (A házbéliek csak annyit tudtak róla, hogy 1848-iban együtt szolgált a honvédseregben Sándor bácsi nagyapjával.) Ez az öreg is „remek ember” volt. PENDELY, A FUTÓBETYÁR — Betyárt, élve, látott-e Sándor bácsi? — Ha láttam is, nem dicsekedett már vele, hogy egykor betyár volt... Együttérzéssel írt mindig a régi Sárréti betyárokról. Most, hogy felemlegetem őket, hirtelen eszébe jut, hogy valahol a könyves szobában egy kiadatlan kisregény is lapul még. „Ha Erzsiké élne — Sándor 'bácsi néhány esztendeje vesztette el 0 feleségét, akivel házasságuk óta a nagybajomi ősr Szűcs-házban éltek —, Erzsiké idehozná rögtön ...” Előbb-utóbb azonban Sándor bácsi is kihalássza a gépelt halomból a kisregényt. „Egy futóbetyár históriája.” Mivel kiadatlan írás, egy rövid részletét ide másoltam, hadd gyönyörködjön az olvasó a régi Sárrétben, és Szűcs Sándor stílusában: „Pendely Pista nyakába vette a rétet és céltalanul bolyongott. Unalmában eszébe jutott az öregek meséje, hogy egyszeresek megszólal a táltosló és olyan boldog helyre viszi gazdáját, amilyet álmában se mert volna kívánni magának: réztetejű fényes palotába, amelyben szépséges leányzó lakik s amelynek sohase ürül ki a kamrája. Napokon keresztül szűre újjából tengődött; szárított húson, száradó kenyéren élt. Mikor aztán ez is elfogyott és a táltos se akart megszólalni, rászánta magát, hogy irányt választ. Bihar, Békés határa felé fordította lova száját, amerre sűrűsödik a nádrengeteg s végtelen lápok és nádasok közt -kanyarog az öreg Berettyó lassú vize. A pákászok birodalma van ott. Jó emberek azok, majd eltángálják elemózsiával, amíg kacskaringós életösvénye egyenesbe jut. A náderdőkkel borított mocsár világában nagyon nehezen boldogult volna, ha réti ménesen nevelkedett ló nincs alatta. Csodálatos állat volt a Villám, ügyes, jó szimatú, könnyű lábú. Úttalan helyeken repítette át. Ösztönösen elkerülte a fűvel benőtt kútmélységű dágványokat, meg a süppedő kőttiápokat, amiket járatlan ember is alig vesz -észre s beléjük vész menthetetlenül. Hamar rátalált a gázlókra, lábalható -vizű rónákra, a mocsárba -benyúló goroncokra, partokra. Még a nádi farkasok csapásán is végigfutott, nagyokat, horkantva. Ezeken a furcsa „utakon” még a pusztánál is sokkal csendesebb világba jutott Pista. A bölömbika ha szólt a sűrű nádasban, vagy daru a felhők közül. Éjszakának idején a farkasok feledettek egymásnak dlykor. De emberi hang, mint a pusztamélyből elvétve egy-egy pásztorkurjantás, itt semerről se hallatszott. Ker-esvén-keresve talált egy-egy pákászt. De ezekre nem panaszkodhatott; a szót mérték csak szűkön, hallal, madárhússal jóltartották. Volt, amelyik marasztalta: „Nem kérdem, fiam, úgyis sejtem, hogy nem te kereskedsz, hanem téged keresnek. Na, ezen a kis laponyagon meg nem lelnek, se megye, még a cimborák se!” TARKA BARKA KINCSEK A kézirat utolsó sora alatt ez olvasható: „írtam Bihartordán, az 1946. esztendő december havában." — Ir-e még ma is, Sándor bácsi? Megrázza a fejét. — Rendezgetem, amit lehet... A régi újságcikkeket, a kéziratokat... Este nyolc órakor fekszik, s hajnali háromkor kel, -ahogy fiatal korában megszokta. Kitakarít, reggelit készít, fát hasogat. Utána nincs más: eltársalogni a nyomtatott betűkkel. Azokból ismerősök lépnek elő: „remek emberek”. A sárréti meséket is összegyűjtötte — de mert nem jár utána, kérdés eljut-e a kiadókhoz a kézirat. S még ennél a gyűjteménynél is van nagyobb -kincs Szűcs Sándor házában. Tíz keményfedelű, kockás füzet, s minden füzet minden sora gyönyörű, rajzolt betűkből áll. Azt hiszem ezt nevezik kalligrafikus írásnak. Kos Károly, a nagy erdélyi írta ezekkel a betűkkel híres Balladás könyvét. Az ő könyvét ki is adták fakszimile kiadásban —- Sándor bácsi tíz kötetét azonban nem ismeri a külvilág. Egyetlen példányban készültek, és írójuk nem adja ki őket a kezéből. Még gépelésre sem. Pedig a sárréti mesék, legendák — vagyis igaz történetek — gyöngysorát őrzik ezek a füzetek. Sándor bácsi csak úgy hívja őket: „ta rka-ba-rkák". — Sándor bácsi! — biztatjuk közösen a pesti rokonnal. — Ezeket az írásokat az ifjúság elé kell bocsátani! Szelíden megcsóválja a fejét: — Egyszer odaadtam őket valakinek, egy debreceni szerkesztőnek. Esztendő múlva kerültek vissza. És két füzetnek örökre nyoma veszett. Nem pótolhatom őket soha többé. Aztán már a kertkapuban integet a télesti kék szürkületben. All egyedül, mögötte a nagy, üres, dérütötte kert. Kezdem érteni, -amit még reggel, a fás-kamrából előbújva, az emberek megméréséről mondott. Kása Csaba 23
