Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

Sárhajóval (Szűcs Sándor rajzai a régi Sárrétről) ragadványneve jut az eszébe. Arról ismeri, aki ismeri. Jól van, gondolom, nem biztos, hogy te kacagsz utoljára! Szóval meg így: „Kedves bátyám! Ha én magamba szállók, ki tudom találni a maga gondolatát. Azt is, amit elfelej­tett. Én megmondom, hogy hívják ma­gát a rendes nevén!" A boton a mo­nogram Sz. I. Miért ne hívhatnák az én emberemet Szabó Istvánnak? Nohát pont úgy hívták! Elfehéredett, a mel­lényzsebéből kivett egy zsebórát. „Ne­kem már Madarason kéne lenném!” — dadogta. Elindult, de zavarában Kar­cag irányába. Úgy kellett utána szól­nom, hogy: „István bátyám, miért megy visszafelé?" Sándor bácsi ma így emlékezik erre a ravaszkodó pusztai vándorra: remek ember volt. S teli van az emlékezete efféle különös, szabad szívű, csavaros észjárású figurákkal, akik mind-mind „remek emberek”. Kisfiú korában, a századelőn még tartotta magát a Ne­mesföld, az igazi Sárrét utolsó szegle­te. A madarak, a darvak, a pákászok még elbújhattak itt a civilizáció elől. S azok is, akik végelszámolást készítet­tek már a külső világgal. Sándor bácsi emlékezik még egy öregemberre, aki minden évben egyszer bekopogott a házukba. A küszöbön megállt, hapták­­ba vágta magát, tisztelgett a falon függő Kossuth kép előtt. (A házbéliek csak annyit tudtak róla, hogy 1848-iban együtt szolgált a honvédseregben Sán­dor bácsi nagyapjával.) Ez az öreg is „remek ember” volt. PENDELY, A FUTÓBETYÁR — Betyárt, élve, látott-e Sándor bá­csi? — Ha láttam is, nem dicsekedett már vele, hogy egykor betyár volt... Együttérzéssel írt mindig a régi Sár­réti betyárokról. Most, hogy felemlege­tem őket, hirtelen eszébe jut, hogy va­lahol a könyves szobában egy kiadat­lan kisregény is lapul még. „Ha Erzsi­ké élne — Sándor 'bácsi néhány esz­tendeje vesztette el 0 feleségét, akivel házasságuk óta a nagybajomi ősr Szűcs-házban éltek —, Erzsiké idehozná rögtön ...” Előbb-utóbb azonban Sándor bácsi is kihalássza a gépelt halomból a kis­regényt. „Egy futóbetyár históriája.” Mi­vel kiadatlan írás, egy rövid részletét ide másoltam, hadd gyönyörködjön az olvasó a régi Sárrétben, és Szűcs Sán­dor stílusában: „Pendely Pista nyakába vette a rétet és céltalanul bolyongott. Unalmában eszébe jutott az öregek meséje, hogy egyszeresek megszólal a táltosló és olyan boldog helyre viszi gazdáját, amilyet álmában se mert volna kívánni magának: réztetejű fényes palotába, amelyben szépséges leányzó lakik s amelynek sohase ürül ki a kamrája. Napokon keresztül szűre újjából tengő­dött; szárított húson, száradó kenyé­ren élt. Mikor aztán ez is elfogyott és a táltos se akart megszólalni, rászán­ta magát, hogy irányt választ. Bihar, Békés határa felé fordította lova szá­ját, amerre sűrűsödik a nádrengeteg s végtelen lápok és nádasok közt -kanya­rog az öreg Berettyó lassú vize. A pá­kászok birodalma van ott. Jó emberek azok, majd eltángálják elemózsiával, amíg kacskaringós életösvénye egye­nesbe jut. A náderdőkkel borított mocsár vilá­gában nagyon nehezen boldogult vol­na, ha réti ménesen nevelkedett ló nincs alatta. Csodálatos állat volt a Villám, ügyes, jó szimatú, könnyű lá­bú. Úttalan helyeken repítette át. Ösz­tönösen elkerülte a fűvel benőtt kút­­mélységű dágványokat, meg a süppedő kőttiápokat, amiket járatlan ember is alig vesz -észre s beléjük vész ment­hetetlenül. Hamar rátalált a gázlókra, lábalható -vizű rónákra, a mocsárba -be­nyúló goroncokra, partokra. Még a ná­di farkasok csapásán is végigfutott, na­gyokat, horkantva. Ezeken a furcsa „utakon” még a pusztánál is sokkal csendesebb világba jutott Pista. A bölömbika ha szólt a sű­rű nádasban, vagy daru a felhők kö­zül. Éjszakának idején a farkasok fe­ledettek egymásnak dlykor. De embe­ri hang, mint a pusztamélyből elvétve egy-egy pásztorkurjantás, itt semerről se hallatszott. Ker-esvén-keresve talált egy-egy pákászt. De ezekre nem pa­naszkodhatott; a szót mérték csak szűkön, hallal, madárhússal jóltartot­ták. Volt, amelyik marasztalta: „Nem kérdem, fiam, úgyis sejtem, hogy nem te kereskedsz, hanem téged keresnek. Na, ezen a kis laponyagon meg nem lelnek, se megye, még a cimborák se!” TARKA BARKA KINCSEK A kézirat utolsó sora alatt ez olvas­ható: „írtam Bihartordán, az 1946. esz­tendő december havában." — Ir-e még ma is, Sándor bácsi? Megrázza a fejét. — Rendezgetem, amit lehet... A régi újságcikkeket, a kéziratokat... Este nyolc órakor fekszik, s hajnali háromkor kel, -ahogy fiatal korában megszokta. Kitakarít, reggelit készít, fát hasogat. Utána nincs más: eltársa­logni a nyomtatott betűkkel. Azokból ismerősök lépnek elő: „remek embe­rek”. A sárréti meséket is összegyűjtötte — de mert nem jár utána, kérdés eljut-e a kiadókhoz a kézirat. S még ennél a gyűjteménynél is van nagyobb -kincs Szűcs Sándor házában. Tíz keményfedelű, kockás füzet, s minden füzet minden sora gyönyörű, rajzolt betűkből áll. Azt hiszem ezt ne­vezik kalligrafikus írásnak. Kos Károly, a nagy erdélyi írta ezekkel a betűkkel híres Balladás könyvét. Az ő könyvét ki is adták fakszimile kiadásban —- Sán­dor bácsi tíz kötetét azonban nem is­meri a külvilág. Egyetlen példányban készültek, és írójuk nem adja ki őket a kezéből. Még gépelésre sem. Pedig a sárréti mesék, legendák — vagyis igaz történetek — gyöngysorát őrzik ezek a füzetek. Sándor bácsi csak úgy hívja őket: „ta rka-ba-rkák". — Sándor bácsi! — biztatjuk közö­sen a pesti rokonnal. — Ezeket az írá­sokat az ifjúság elé kell bocsátani! Szelíden megcsóválja a fejét: — Egyszer odaadtam őket valakinek, egy debreceni szerkesztőnek. Esztendő múlva kerültek vissza. És két füzetnek örökre nyoma veszett. Nem pótolhatom őket soha többé. Aztán már a kertkapuban integet a télesti kék szürkületben. All egyedül, mögötte a nagy, üres, dérütötte kert. Kezdem érteni, -amit még reggel, a fás-kamrából előbújva, az em­berek megméréséről mondott. Kása Csaba 23

Next

/
Thumbnails
Contents