Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
„ Szülőhazám: Sáwélorszáq" A vízivilág írója- Látogatóban Szűcs Sándornál -* Néma a dércsípte kert, meggémberedve gubbasztanak a bokrok. Dermedt ablakszemekkel, nádsüvegét nyakába húzva hallgat a hosszú, fehér falú ház is. Érkezésünket jeleztük — és csukott az ajtó, s jele sem rebben az életnek. Kopogtatunk, megverjük az ablakot: csend. — Sándor bácsi! — Szűcs Sándor sógora, aki velem jött a fővárosból rokonlátogatásra, szintén segít a keresésben. A házigazda csak a negyedik-ötödik kiáltásra dugja ki a fejét a fáskamrából. Vagy inkább csak akkor vesszük észre a hátunk mögött. Óvatosan megnyitja az ajtót, kék svájcisapkájában, sötétkék melegítőjében átballag hozzánk a gazdasági udva rról. — Csak fölfedtem magam — vallja meg a szemüvege mögött hunyorgatva. — Tán előlem bújt? — Az meglehet — üti rá a fejét. Hiszen úgy is lehet, ahogy mondja, mert valóban hagyott bennünket csetleni-botlani a kertben, kotorászni az ajtókilincsen. Még a macskáit is — mind a hetet — elbújtatta, néhogy elárulják. — Félek én, tudd meg! — ezt már odabenn mondja a szobában, ahol gyufát tart a kályhába bekészített tüzelő alá. Ezt sem gyújtotta el, amíg a vendéget meg nem mustrálta. — Mindenféle ember előfordul mostanában! —• És hát termetre, ránézésre hogyan ítél Sándor bácsi? — No hiszen csak úgy: bizalomgerjesztő-e, aki jött. Azt méri az ilyen öregember, mint én. GYALOGÉRI KURUCOK Elfészkelődünk az asztal körül, középre szilvapálinka ketül. A berendezés egyszerű. A fal mellett üveges szekrény, világosbarna diófából, mellette támlás diófaágy. Az alacsonyra ereszkedett mestergerendák barátságosan fölén к hajolnak beszélgetés közben. (Tán nem is ezek a gerendák szállottak alább az időben, hanem mi nyúltunk magasabbra, e mostani nemzedék gyermekei. A kétszáz esztendő előttiek — mert két évszázada áll már a biharnagybajomi Szűcsök döngölt falú háza — a XVIII. századiak más testmagassággal élték le az életüket.) — Ki a bizalomgerjesztő ember, Sándor bácsi? — Hogy ki? Mind azok voltak a régiek. A régi sárrétiek... Olyan ember volt például Kóti Sándor, a mi szomszédunk. Gyermekként, hej, sokat figyeltem, mit csinál, miféle titka van. Mert úgy kísérték a szelídített darva'k, mint más embert a házőrző kutyák. Mit meg nem adtak volna egyesek egyetlen daruért! Legény, aki adott magára valamit, darutallat tűzött a kalapjára. De annak a tolinak értéke volt, azt nem garasért vesztegették a vásáron! Akácfa sírdogál a tűzön. Sándor bácsi fölemeli az újját, a szeme csillan: — Énnekem, hiába voltam kisfiú, mindent elmondtak az öregek. Mindent elmeséltek. Kimentem utánuk a nádasba, ki a rétre, melléjük ültem, ők meg biztattak. „írjál csak Sándor, írjál le mindent!" Iskolás irkákba Írogattam a történeteket, ha az egyik betelt, vettem elő a másikat. Eszembe jut legutóbb megjelent könyve, a „'Régi magyar vízivilág". Napok alatt elfogyott, eltűnt a könyvesboltokból. De nem is csoda, mert a Sárrét, a Tiszántúl titokzatos világa éledt meg benne, pákászokkal, gyékényvágókkal, nádaratókkal, darvászokkal, pásztorokkal, s olyan történetekkel, amelyeket e rejtett táj mind ez idáig magának tartott meg. Szerepéinek benne a gyalogén 'kurucok, szerepel Mátyás Király, a török Bengecsek, Gyuricsá'k basa, avagy Gyökeres András a legyőzhetetlen juhász számadó . . . 1977-ben jelent meg ez a ritka szépségű, varázsos könyv, amelynek nyelvezetét bármelyik élő írónk irigyelheti — és tájnyelvi zamatét tanulságképp ízlelgetheti —, de milyen messziről gyűlt össze az anyaga, s milyen távolról dotálódiк a hitelessége? Hiszen a századelő kisiskolásának, Szűcs Sándorkának a füzetei őrizték meg a legendákat, a meséket, a veszendőbe ment sárréti szokásokat. Akkor kezdte ő a könyvet írni, az első világháború előtt, a nagy bajúszú, kimért mozdolatú öregeket hallgatva ... SZÜRKE, A SÁRHAJÓS — Kik meséltek a 'legszebben, Sándor bácsi? Kicsit megemeli a fejét, megigazgatja a szemüvegét. — Legszebben édesanyám mesélt. Igazi meséket tudott, nem ám tündérmeséket. . . A szürke lóról, a mi régi lovunkról. Ezt a mi utcánkat régen nem úgy hívták, mint mostanság. Turi-Berettyó volt a neve, egy Túri nevezetű gazdáról. Sokszor úgy folyt benne a térdmagasságú sár, mint a víz a Berettyóban. Még sodrása is volt. Édesanyám, meg a bátyja a szürke lóval jártak az iskolába. Befogták a szürkét a sárhajó elé, és ő szépen elvitte a gyerekeket az iskolaudvarra. Megállt a nagy fatönk mellett, mert mindenhová ott sem lehetett 'lépni. Sártenger borította az iskolaudvart is. Délben aztán, amikor eljött az ideje, elindult hazulról a szürke ló. Ment a sárhajóval édesanyámék elé. Benyújtotta a fejét az iskola'kapun, nagyot nyerített. Ebből tudhatta mindenki, hogy aznapra vége a tanulásnak . . . Azt is édesanyámtól hallottam, hogy a pásztorok esténként, odakinn a 'határban tüzet raktak, és 'lókoponyára ülve beszélgettek. A lókoponya jó, kényelmes ülőhely volt. Ha vendég került a pásztortűz mellé, azt is reá ültették. Hát egyszer megesett, A víz hátán is lehetett járni... 21
