Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 11-12. szám

AZ ŰJ TISZÁNÁL

Szolnok előtt kél fel a Nap, veres gömbje szétrobbant csukott szemem héján. Zökkent egyet, s megállt velünk a porszürke Ikarusz. Egyszerre pattantunk fel Komáromival elmacskásodott ültünkből. Előttünk Lovas Gyurka bácsi nyújtózkodott, ahogy a hely engedte, vállizületei ropogtak. — Nyugi — nyitotta le az ajtó kilincsét Iszkrai. — Nem a motor rossz! Fiúk balra, lányok jobbra, hopsz. Már lent állt fehér ingben, nyakkendősen — kicsi bajuszába belevágott a borotválkozásnál, egyik ága kurtább lett, — s könyéknél fogva segítette le sorban a kollégákat. A Főnök a buszon maradt, a sofőrrel tárgyalt halkan, térkép az ölben.

Még hűs szél járkált a sík mezőn, de az érkező hőség párája vette körbe a szemhatárt. A pusztai Nap pedig már nemcsak világított, de magasabbról tűzött és forrón, mint ahogy a városi lélek kiszámíthatná a virradás és a reggel egymásból származását. Az árakparti fű sárga volt és perzselt, a tengeri térdig se ért, s furulyába csavarodtak levelei. Komáromi átlépte az árkot.

— Nézd, komé, mit tesznek ezek az átkozott Nátriumionok!

A kukoricacsövek közt villogott a fehér szik, repedések hálózták be, és tenyerem tapasztalhatta, hogy már melegszik ez a vénséges, de kortalanul örök kályhacsempe.

— Majd a víz, a Tisza! — Ahogy felegyenesedtem volna, már hallottam Iszkrai sürgetését.

— Indulás! A gyér akácosból összekarolva s nevetgélve kerültek elő az asszonyok, a busz mellett a cigarettázók gyűrűje szétnyílt, aztán összébbhúzódott, hogy Margitka színes diára vegye, amit a lencse bizonyára élesebben lát, mint az emberi szem, hisz az ég fakó volt, hosszú árnyékok csíkozták a porcelánfehér földet és a szürke utat. Mi Komáromival lemaradtunk a képről. Vajon ő is észrevette, hogy a nyitott ablakból a Főnök íriszt figyeli és Kapitányt? Az asszony épp cigarettát húzott elő Sanyi tárcájából. Igen, ők ketten, kicsit külön álltak a többitől, mintha csak egymáshoz tartoznának a csendes félszavak összeesküvésében. Nem tudtak a felettük szétnyíló zöld sugárkévéről, mely másféle izzással futotta be az asszony meztelen karját, nagy fekete kontyát, mint Kapitány rezzenetlen s mégis boldogan nyugalmas arcát. Amikor Iszkrai, mint útimarsall becsukta mögöttünk a busz ajtaját, a Főnök már leghátul ült, és blokkjába jegyezgetett.

— Marhaság — bukott ki a szó Kapitány Sanyi száján a szolnoki presszóban, s a stampedli konyakot lassan belecsurgatta a colába. Odajutottunk, hogy kirándulni járunk saját földünkön. Én például először megyek Körére, pedig a dolgozatomat már megcsináltam.

— Legszívesebben ideköltöznék le, itt velem is többet érnének, de hát a család, szóval, a keretek fognak. Komáromi homlokán árnyék ült, tegnapelőtti szalámis zsömlét rágott. Bent a cukrászda tömve volt a Zsinór utcaiakkal, Iszkrai épp a hármasával-négyesével összefogott eperfagylaltokat osztotta szét. Ekkor lépett hozzánk a Főnök.

— Kapitány, gyere csak! Itt van a kisokosod? Kéne egy-két adat még a beszédhez.

Ahogy kifordultak az ajtón, mellém ért írisz, kávét, két kávét hozott a tálcán, meg szendvicseket.

— Sanyikó?

— Most vitte el a Főnök.

— Igya meg a kávéját, a szendvicseket majd összecsomagolom.

Komáromi eltűnt, neki nem kínálhattam fel, megittam hát Kapitány feketéjét.

Már Kiskörén jártunk, s eszembe jutott ürbő, az én valahai szikes pusztám. Láttam az új Tiszát, és kezet fogtam azzal az emberrel, akit talán még a legközelebbi utókor hálás tisztelettel Széchenyi és Vásárhelyi Pál mellé emel e tágas, mégis szűk magyar Pantheonba. A Tisza II. igazgatója. Rövid ujjú, sárga ingben állott előttünk égő magyarázatban, napszemüvegét le-lekapva. íme, a múltba süllyedt rideg Tiszántúl, ahonnan a jászsági és nagykúnsági csatornaág ered. A hétköznapok soha nem adhattak teret a romantikának, hisz élő valójában se Széchenyi, se Vásárhelyi nem lehetett hős, ahogy a máig tartó emlékezet filmjén, Berzsenyi, Vörösmarty versén át láttatták velünk. A mi kalauzunkéhoz hasonló, nagyálmú, de praktikus terv és buzgalom dolgozhatott bennük, jóllehet a segítők arca, a sereg árnyékba húzódik.

A központ tetőteraszáról széttekintve, kezünkkel ernyőzve káprázó szemünket a nyár forró ragyogásában, végre felérhetünk ésszel és érzelmekkel ahhoz a korhoz, amelyben élünk s amely anynyiszor fordított bennünket keserű töprengésbe. Végre egy mű, amely fontosabb, mint a szó romlékony épülete!

— Látjátok ott, azt az erdősávot? Nem ezt, a távolabbit. Odáig lesz a víz, a második Balaton.

Lecsüngő kezem fürdeti a Tisza-víz, fut velünk a rocsó. Orra elébb a félkész téli kikötőnek, aztán a régi folyónak fordul. Tizenöt méter mélységben lehet alattunk az új meder, a nagy hajóknak való. Mögöttünk elmarad a magas betongátba fogott féltucat zsilipkapu, az erőmű, Szagi Lajost csak sejtem, társaim gyűrűje elfedi a teraszon. Feketére égett, őszülő vízi ember támaszkodik a motornak, az új Vásárhelyik rendjében őt sem illetheti kisebb tisztelet. Otthonosan lendül irányt mutató karja.

— OTT A HAJÓZSILIP, AMARRA SZOLNOK.

S mikor kiszállok a partra, elfelejtem e névtelen nevét megkérdezni, pedig ő is az ALAPÍTÓK közé tartozik. Kollégák jöttek, s lépnek be nagy óvatosan a ringó motoros ladikba, hogy rábízzák magukat a vízi emberre. Az már rántotta is szíjjal a lendkereket, ekkor látom csak meg vastag, erős karján — az óracsat felett — a tetovált kék szigonyt.

Káprázat járt velem, ügyelve lépkedek felfelé a betonlépcsőn, s restelkedem. Akkor kellett volna jönni először, amikor itt, az új épületek helyén a cigánysor kanyargott, évszázados nyomor elsodró vagy álmos közege.

Az ártér buja, zöld világán át a töltésre bízott keskeny út hajókáztatja az Ikaruszt, ezüst hullámokat vet a kecskefűz. A halászcsárda konyháján egyetlen tepsiben serceg a sülő keszeg. Kevés emberhez, ritka vendéghez szoktak ebben a pusztai autarchiában. S kéznyújtásnyira vagyunk a hajdani vízivízmelléki vagy éppen pákász életformától. Tovább!

Kisújszállás újra lódít egyet a fantázián. Az asztalsima nagykunsági határban Husky-rendszerű öntözőmasina neveli a tengerit. Bekapcsolják a motort, a fenn futó és száz métereket átfogó csővezeték vaskerekeire bízva megindul, de száraz a próba. Az öntözés hasznát, értelmét végül is kétezer hold vetése igazolja. Miért kételkednénk? Ahogy kollégám, e határrész gazdája bemutatja a modellgazdaságot, a számok dzsungelje se födheti el előlem, be nyomorúságosak voltunk mi ott ürbőn, tíz-egynéhány esztendeje minden büszkeségünkkel. Mi is öntöztünk. A rizsben rettegtük a bruzónét, mikor viszi el a termést a barna halál. Harminc gátőr — tegnap még kubikos — igazgatja a föld és a víz útját. A szivattyúk egyre eldugultak, a vízágyú bedöglött, s ahová nem ért el a kegyes víz, a keskeny sávon túl — kezdett furulyázni a kukorica levele.

Kicsi, pusztai öregember támaszkodik a Husky magas kerekének, tisztes távolságból figyeli a beszédet. Melléje kerülök, cigarettával kínálom. Fekete, pusztán hordott kalapot visel, pásztorok utóda, ha maga is nem volt az, nem is olyan rég. Ö lehet az a János bácsi, akit szinte elnéző könyörülettel kell tartani, amint a nehezebb munkából kiszorul, aztán zsákot foltoz, udvart, magtárat söpör. Még bírja, a szíjas test fürgén viszi a harminckilós csöveket, amikor odébb kell felütni az apparátust.

— A technikát kéne megjavítani —, hallom az elnöktől, aki áldja a vizet, a Vásárhelyik adományát, de a szerződést vonakodik aláírni. Egymillió forint.

S az első asztalnál, a felsorakozó colás üvegek mögött ott lapogatják egymás lapockáját a Tisza II. igazgatójával, mintha tréfásan birkóznának. Az egyik a Búzakalász Kisújszállásáért, a másik az egész vízmű sorsáért felel, Hortobágy szélétől a Körösökig.

Az elnök üdvözlő beszéde zsongott a tömött és füstös teremben, s persze kötelességének tartotta a történeti viszszapillantást is, a májusi morzsolt tonnáival mérhető kukoricatermést is felmutatni. AZ ÚJ GÉPEKHEZ, TECHNOLÓGIÁKHOZ ELVTÁRSAK, ÚJ EMBE-' REK KELLENEK! Ez a mondat valahogy

60