Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
„Ide hát metszettem gólyát is" ... — írja a Hónapok című metszetsorozat augusztusa alá Gy. Szabó Béla, hiszen ez a hónap a születésnapi évforduló. 75-ik esztendejét töltötte a Mester az elmúlt hónapok említett augusztusában, pontosan 26-án két nagy út között hazai, kolozsvári környezetben. Bezárult a hannoveri kiállítás és készülődött a columbiai útra, mert ebben az esztendőben igencsak kijutott meghívásokból. Úgy járja a világot, mint a magyar művészet már világszerte híres „nagykövete" s kiállításain juttatja el üzeneteit a szépre áhítozó emberiségnek. Gyulafehérváron született. Szülei háromszékiek és az egykori fejedelmi város volt felnevelője a kisdiáknak, ahol ezernyi szépségre rácsodálkozhatott és a teljes életre szóló útmutatást feljegyezhette önmagának. A kicsit rideg, de tudományt és kitekintést árasztó iskolafalak egyszerre vésték bele tudatába, hogy az emberi élet nem más, mint szolgálat és hogy az embernek, aki több akar lenni a többinél, mindig készen kell lenni az életszámadásra. Különös módon tükröződik vissza a fametszet lapjáról augusztus, a nyárbúcsúzó, a nehéz vízpárákkal megült táj, az árnyékot vető fák, és a költözőfélben csoportosuló gólyák. Még a napragyogásban benne izzik a forróság és mégis ott érzékeli az ember az elköszönést, a búcsút, ahogyan csak Gy. Szabó Béla tudja megfogalmazni az élet alfáját és ómegáját, tehát úgy a kezdetet, hogy abba benne remeg a vég is. A játékosság és derű mellett ott bujkál az elmúlás, ezen a fametszeten a költöző madár szárnytollának csapásában. Azok közé a művészek közé tartozik, akik annyira meghatják a belső emberit munkáikkal, hogy nem lehet megilletődés nélkül elgondolkodni műveiken. Hosszú időn át, amíg csak kevesen sejtették, hogy a fametszetek mellett csodálatos színgazdagsággal eleveníti meg a természetet, földet, tájat, emberarcokat, még a művészettörténészek is arról szóltak, hogy fekete-fehér kétszólamúságában milyen csodálatosan benn található a festőiség. A fametszetek színgazdagságban szólnak hozzám, nézőhöz és egy-egy táj előtt megállva látom a fű zöldjét, a széna fonnyadó színét, a tócsáról visszatükröződő nap vakító sugárzását és az emberarcok ráncaiból, gödreiből megérzem a sorsot is. Gy. Szabó művészetét egyedül valónak ítélték az elmúlt tavaszon német műtörténészek. Úgy írtak róla, hogy beleírta már nevét azoknak a nagyoknak sorába, akik a legcsodálatosabb üzeneteket hagyták rá az emberiségre a természet elévülhetetlen szépségeiről. Rövid visszatekintéssel az életútra csakugyan megjárta nagyvárosok egész sorát, országok, vidékek leaváltozatosabb élményt adó zegzugait. Az örök hó és jég födte gleccserektől a mexikói tengerpartig, a különös arcú kínai tavaktól a szelíd arcú alföldi homokbuckákig. Nemcsak a szépség üzeneteit közvetítette a maga művésznyelvén, hanem látással gazdagodott, mert egyetlen útról sem tért vissza üresen. Vázlatok, jegyzetek, sőt tele jegyzetfüzetek, s aztán előbb a Múzeum utcában, majd a Bolyaiban kora reggeltől későig nem pihent véső, ceruza, pasztellkréta, de az írótoll sem és megelevenedett az ismeretlenség a legközelebb odalátogatónak. Nehéz vállalkozás Gy. Szabó Béla köszöntése. Tizenötezer műalkotásból kellene kikészíteni a legszebbeket, hogy azokra irányítsuk a figyelmet. Kötetekből kellene kiválogatni a művészetet megmérő vallomásokat és állandóan figyelni kellene a Mestert, hogy le nem jegyzett történeteit, szólásait megörökíthessük holnapra. A legtermékenyebb alkotók közé tartozik. Ő az, aki ha dolgozik rajzol, ha pihen fest, ha elmerül az életbe fametszetet készít, mert munka nélkül, alkotás nélkül nem tud élni. Életeleme a művészeti alkotás, otthona szinte a teljes földkerekség, ahol éppen található és mondanivalója a természet örök szépsége mellett az örök emberinek megformálása mindig az időtlenségbe vetetten, de tiszta hűséggel, nagy elkötelezettséggel. Különös pályát járt. Tanára Reithoffer Jenő szerette volna megóvni kedves tanítványát a művészélet keserveitől és a családi ház is arra biztotta, keressen jó megélhetést adó hivatást magának. Engedelmesen a budapesti Műszaki Egyetemre iratkozott be, de már az első Szemétturkálák Gy. Szabó Béla szénrajzai Béréi Zsuzsa nyári szünidő is kinn találta a szanki határban, elvadult vízerek, zsombékosok, megszelídítetlen homokbuckák közt. És rajzolt. Érdekes, hogy éppen e kietlen világ adta az első indítékot a gépészmérnökhallgató festőművész-jelöltnek, és öntudatlanul is ott kezdte ahogyan Tornyai János találóan megfogalmazta; „mögfesteni a sömmit". 1 4cl! $1^1 'W ” * ^ w. -f* W V v J-'f Ц " V ч-** * л ъ sri v 4 ♦ AW3 53
