Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
vízkormányosok. A kivételi mű egyetlen, barátságosnak alig mondható helyiségében mondták el tapasztalataikat. — Nincs vízigény. Állunk. Nyár közepén nincs más dolgunk, mint a karbantartás, a terület rendezése. Sajnos, ez egész nyáron hasonlóan alakult. Tizenegyen dolgozunk itt, éjjel-nappal szolgálatot adunk, de a gazdaságoknak nem kell a viz. Hat szivattyúnkból kettő ha ment. Drága mulatság ez! A mű több mint 100 millióba került, s jó, ha negyven százalékban kihasználják. Pedig aszály volt a javából idén. Ha kérnek, minden igényt kielégítünk. Másodpercenként 1080 liter vizet tudunk adni ... Tiszabecsen a drága, szakképzett munkások parkot rendeztek, sepregettek, a gépeket ugyanis már annyira karbantartották, hogy azokhoz nem lehetett nyúlni. És miért vontatták partra a szatmárcsekei vízkivételi mű úszótestét? Talán amikor divat volt az építésük, elhamarkodottan döntöttek? Vagy az a baj, hogy a közös gazdaságokban nincs szakember? Ez is ok, mondják. Persze a szemlélet sem éppen a legjobb. Van, aki arra hivatkozik: a korszerű öntözés üzemi berendezései drágák. A furcsa csak az: a tsz-ek méq azt a vizet sem igénylik, amit előre, kötelezően kifizetnek! — A víz nem drága — mondják Bánvaiék Gávavencsellőn. — Köbmétere 30—40 fillér. — Maid ha több lesz a rizsföld — mentegetőznek Tiszabecsen és környékén. A hatvanas években százmilliókat ruháztunk be öntözésre. Eqy idei adat: a művek átlagban 10 százalékban működtek. A jelen: milliárdot ölünk a belvízmentesítésbe. Vajon a tanulságokat levontuk? Milyen rend honol a rétközi gazdaságok vezetőinek fejében? Híd és hidas — A bal második pillér mellett menjenek! — int indulás előtt a naményi vízi rendőrség főtörzsőrmestere. Magunk mögött hagyjuk az ugornyai strandot, s manőverezünk. A hidak közelében vigyázni kell. Más itt a sodor, a pillér változtatja a víz irányát. Tivadarnál találkoztunk az első, két partot összekötő, nagy szerkezettel. Különös érzés, amikor a kis ladik a hatalmas híd alatt úszik. Fentről szüntelen hallatszik a sok robogó gép, a tülkölő autó, a zörgő szekér zaja. És előttünk még az eperjeskei, a két záhonyi, a dombrádi, a két tokaji és a tiszadobi híd . . . A folyó fölött átívelő magasfeszültségű vezeték muzsikál. Térképünkre pillantunk: most evezünk át az etilén és termékvezeték vízben nyugvó csövei fölött. Üt- és érkereszteződések lépten nyomon. A Tisza-túra résztvevői húznak el mellettünk. Valahonnan felrebben a gyanakvó feketególya, de mire fényképezőgép után kgpunk, el is tűnik. És előttünk a távolban felsejlik egy komp. Tiszaadonyban vagyunk. — Komp ez, bár inkább hidasnak mondják —- magyarázza Liba Bernát révész. Hidas, ismételgetjük, hiszen a szóban benne foglaltatik a híd, a tartós kapocs vágya. — Tizenhárom, tizennégy éve, hogy itt dolgozom — folytatja a révész. Jó munka ez, megszerettem. Annyiszor indulunk naponta, ahányszor a forgalom megkívánja. Erre járnak az iparba, Kisvárda felé, de jönnek gépek, autók is gyakran. Vittem már kombájnt is a vízen. Ha árad a víz, megemeljük a kötelet, de akkor is megyünk. A legnehezebb az ősz, ha esős az idő, vagy ha havazik. A hidast a sodor viszi, és sebessége függ a vízállástól, a víz gvorsaságától. A bal part felé, Aranyosapáti irányába mindia lassúbb. Visszafelé néha három perc is elég. Szó esik a halról, amely a múltkori szennyezésnél kipusztult. Valaki a vízre mutat: ott úszik a Krasznán érkezett olaj, perlittel keverve. — Bizony nem érdemes már halászni sem — magyarázza a révész. Kevés a hal, pedig szeretjük. Sajnáltuk is az itt leúszó dögöt. Volt közötte 50 kilós harcsa is . . . Különben jó szolgálat ez Tokajnál... Háttérben a Kopasz-hegy Tiszai alkony a révnél. Hárman vagyunk: Kati Dezső, Zsidó András meg én. Van jó révház, pihenővel. A bér is elég, a család is elégedett. Éjszaka csak ügyelet van. Ha valami rendkivüli adódik, mentő vagy tűzoltó, akkor kötelesek vagyunk átmenni érte. Ezerötszáz utas Egy hét múlva a balsai révnél álltunk meg. Hidas ez is mondhatná valaki, érdemes erre még szót vesztegetni? De elég körbepillantani és máris kiderül: egészen más itt az élet, más a komp sorsa. — ösmerem ezt a környéket — kezdi Gravicza József a révész. — Volt itt kérem egy gyönyörű híd. Itt van a roncsa nem messze tőlünk. A hadjáratkor a németek robbantották fel. Azon járt a kisvasút, összekötő út volt ez Nyíregyháza és Újhely között. De volt rajta kocsiforgalom is. A háború után a roncsokat eltűntették. Én még láttam a hidat. Apám itt az uradalomban — Érháttanyának hívták — volt tisztikocsis. Sokat járt a hidon, én is voltam vele jó párszor. Középen ment a vasút, két oldalon a forgalom. A híd két végén két őr állt, akik telefonon értesítették egymást, ha jött a vonat. Autó tülköl, indulni kell. A kompon folytatjuk a beszélgetést. — A hidas mostani közlekedése nem időhöz kötött, attól függ, milyen a forgalom. ígérték, hogy motorizálnak, akkor talán menetrend szerint járunk majd. Aki munkába siet, azt vinni kell, ha két emberért, hát annyiért megyek át. Különösen a vonathoz kell nagyon alkalmazkodni. Úgy osztjuk be, hogy mindig a hamarabb induló vonathoz viszszük az utasokat. Lassan megy a komp. Mióta Tiszalökön duzzasztónak, itt már annyira lassú a víz, hogy csáklyával kell segíteni a haladást. Csak ha árad, akkor gyorsul fel a tempó. így aztán van idő nézni miként úszik a vizet szennyező békalencse a Lónyai-csatorna közeli torkolatából. Szüntelen áradat. — Van olyan nap, hogy ezerötszáz embert is átviszünk. A kenézlői oldalon nyaralók vannak, nyíregyháziak, újhelyiek, patakiak. Külföldiek is akadnak. Mi pótoljuk a hidat, s bizony sok az 37
