Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
KÖRNYEZETVÉDELEM Baltára ítélt ősparkok ,,Debrecen városa követendő példával iár elöl a hazai természetvédelemben." Az elsőbbséggel büszkélkedő sorra az 1940-ben kiadott Csobán—Herpay-féle Vármegyei szociográfiákban bukkanni rá. A fejezet írója leltárba veszi, hogy hány tölgyest, homokbuckát, ligetes növényi szövetkezettársulást, pusztai erdős tájat „helyeztek már tilalom alá.” Ám az olvasó e sorok mentén szívesen bolyongana az ősfáktól zúgó parkokban is, melyek a kastélyokat, a kúriákat vették, mint gyűrű a kövét, foglalatukba. Az óhaj azonban merő anakronizmus. A zöld nemes passzióját űzők (a lomb és a pázsit jegyében) régebbről féltik teniszpályás, halastavas parkjukat, mint a hazai természetvédelem a maga tölgyeseit. Mint ahogy a gróf versenylovát nem ülhette meg, a paraszt a gyöngyvirágtelep mellé sem heveredhetett, vagy a hosszú futórózsasor piros eresze alól sem kémlelhette az eget. így magyarázható, hogy a földhözjutottak szálfástul szedték széjjel a parkokat is, amelyek aztán valóban népligetté váltak. Főleg az Alföldön. Nem a szépérzék híján, mert a fának mindig krőzusi volt az értéke és az ára a „tengersík vidéken”. Nem úgy, mint a hegyek között. Mondják ugyan, az alföldi ember nagy fapusztító. Neki a karvastag, parittyaágú akácból mindjárt a gémeskút Y fája állt ki. A jó szerszámnyélnek valót is lenyesték valahonnan. Hajdú-Biharban az ősparkokból csak három élte túl a kíméletlen tarvágásokat. Tégláson az otthontalan gyermekek verik föl csendjét. Almosdon a termelőszövetkezet kezébe került, Nagyháton egy tífuszgazdás szociális otthoné. Az álmosdi a Miskolci családé volt. Arborétum. A pihenőké, a csöndesen elüldögélőké, tehát „területén tömegeket mozgató rendezvény nem tartható” — olvasom a megóvásáról szóló, öt évvel ezelőtt életre kelt határozatból. Évente egyszer az álmosdi fiatalság mégis birtokába veszi a zöldek két- és félhektáros templomát. Helyesen cselekszi, mert gallytördelő mulatozást nem csap benne. Ők is látják (van hozzá szemük), hogy a különleges alakú, nagy átmérőjű egyedi fák — kivált a Colorado fenyők — a környéknek kiemelkedő természeti értékei. Álmosd községe igazán szerencsés! A Kölcsey-ház, a Bocskai-korabeli templomerőd és a bástya,; történelmünknek olyan része, mely nem omlott össze, nem korhadt el. Hogy az arborétum is megmaradjon ezer forintot költ rá a megye. Nevetségesen parányi összeg! Ezért a pénzért nemhogy kertész, még egy parkőr se venné pártfogásába. Nagyháton, ahol a föld feketébb a szuroknál, dr. gróf Semsey Andor hordónyi földlabdákban hozatott facsemetéi fakadtak meg. A grófot mellesleg a család nem tartotta épelméjűnek, mert vagyonának tekintélyes részét a tudományok ápolására fordította. A főnemesi mecénás, Herman Ottó tudós barátja, kirítt a XIX. század végi, a XX. század eleji nagyságosak sorából. A feketeföldi hát tizennégy holdján 120 évig jól érezhették magukat a távoli égövek alól idáig hajóztatott, bevagoníroztatott, szekérre tett örökzöldek s egyéb, nem e tájt honos faritkaságok. A sokablakos, fénnyel teli kastély és a park nyugati oldalán gyümölcsös hódított magának tért. De milyen gyümölcsös! Harminc-negyven holdon csörgedezett, bújt alá betonciszternákba a mélyről feltörő, felszökő hideg ivóvíz, a fúrott kúté. S minthogy egy irányba lejtett a kert, kis patakok gravitáltak a györerek fölött, el az utolsó sorig megitatván a fákat. Papírvékony héjú és csontos termésű diók, fügék és szőlők (fajta kiválóságok) a világ négy sarkából; bárhol Magyarországon örültek volna e kertnek, itt azonban az 1970-es évek elején egy termelőszövetkezeti kézlegyintéssel elintézték. „Kivénhedt. Kukorica és nem szőlő kell ide!" — állapította meg az akkori elnök könyörtele,nül, amikor a szociális otthon igazgatója ki akarta rimánkodni tőle, hogy hagyjanak meg valamennyit az öregeknek. Hátra levő napjaikat hadd ízesítse a körte, a szőlő, S sem értette (nem érti ma sem!), hogy a nyolcvanéves diófákkal a legszebb termőkorban hogyan tudták ezt a kegyetlenséget elkövetni. A megmaradt „kivénhedtek" terebélye alatt egy szénásszekér megfordulhat. Az erdőbe elvadult birskörtejövésekért ma is eljárnak a tavalyi cselédek. Tőszomszédságában a letarolt és „termőterületté" változtatott gyümölcsösnek az otthon öreg lakói új telepítésre szánták el magukat. Csattogtak a fejszék, míg ők a csemetegödröket ásták. Az angolparkra is hasonló sors várt, hiszen a balmazújvárosi Vörös Csillag Termelőszövetkezet kezelésébe került. „Nem túl nagy lesz az szalonnasütő nyársnak?” — kérdezte egyszer a fenyődöntő tagoktól H. Nagy Gábor, az arra bicikliző képviselő. Hatalmas fenyőfapéldányok estek áldozatul a szerfás szemléletnek. A jogelőd termelőszövetkezet baromfiistállót ácsoltatott ezüstfenyőből, A park kellős közepén. Még egy téglaégető kemencére is emlékeznek, amely itt rontotta a levegőt a parkban. Mikor az állam végre birtokába vette a megcsonkolt angolkertet, a „Vörös Csillag" az átírás évében nem átallott azon viaskodni, hogy a korábbi kezelés jogcímén kivághasson még néhány fenyőt. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak-alföldi Felügyelőségének vezet'je, Nagy Antalné már csak beletörődni tud abba, ami történt: — Így semmisültek meg a Hajdú-bihari parkok. Pótlásukra csak emberöltő elteltével gondolhatunk. Százéves óriásfákat fűrészeltek ki. Nagyháton azonban a lelkesedés csodákat művelt. Ápoltak és ápolók Tóth Sándorral, igazgatójukkal együtt kiszabadították a rájuk hagyott ózonos levegőjű kastélyparkot a mindent elborító bozótosból, az embert ellepő avarból. De közben érte még őket meglepetés! Vadonatúj drótkerítésüket koszorúkészítő kisiparosok „beszerzői” szabdalták széjjel, hogy zsákjaikat nyakig tömjék az „alapanyaggal", mahóniával. A levelet a koszorúsok, a gyökeret kertészek vásárolták. S jöttek aztán egyéb örökzöldekért is! A park növényi káoszában mindig találtak valami eladni valót. Hiába álltak őrt az otthon lakói. Az örökzöldek fosztogatói csapatostól jártak. Még sokáig szabdalták a kerítést a fémvágó ollók. A lassan-lassan lélegezni kezdő parkba a hivatásos vadászok közül is betévedt egy-egy merészebb alak, mert a fácánok hamar észrevették, hogy az asztalsimaságú szántóföldről ide érdemes berepülni. — Ott lapulnak a fák meg a cserjék közt. Ilyenkor a világért meg nem moccannának s tudják, hogy mi nem zavarjuk őket. Ha püfögtetnek, ki sem engednek senkit! Tartunk a belövésektől. — Ezt Tóth Sándor mondja, a szociális otthon igazgatója egy vadkörtefa alatt. — Ennél nagyobbat Hajdú-Biharban én sem ismerek —- csodálja meg a sűrű gallyözönt Nagy Antalné. A fekete szárú cseresznye sem kerülheti el a figyelmet. Énekesmadarak nemzedékét neveli fel, tartja jól édesvérű szemeivel, ha megrakodik. Száz réti fülesbagolynak is a parkban van a tanyája. — Vöröstölgy! Génbank. Az erősen hasogatott, vérpiros karmú levelekről ismerni föl — kapom a felvilágosítást. A labdarózsatelep „romba dőlt", de jól kivehető az angolos elrendezés: a keskeny utcák, a szabálytalan körút. Nevéhez hű a piramis tölgy, a ragyás kérgű celtisz. A vadnarancs ágát valaki versenyíjnak metszette le. Beforrt. A mogyorófának is közé néztek. Nem messze a tulipánfától egy nyomorékká csonkított duglász fenyőn akad meg a tekintet. Szegény, növekedésnek indult ő is. Szerencsére a parkfelújítási terv már nemcsak a fiókban várja a költségvetést, azt a százezer forintot, amiből futná, hogy a növényi pompa megközelítőleg ismét eredeti állapotában virulhasson. Addig is zöld „bakhátat” nevelnek köré, egy élő kerítést sövényből, mert a szomszédból, a termelőszövetkezet, a Vörös Csillag portájáról a műtrágya- és a méregraktár elviselhetetlenül illatozik. A vegyszer porát keveréskor a parkra hordja a szél. És a tehetetlen aggokra, az emberekre! Szalai Csaba 34
